Rég nem írtam...

 2014.01.13. 11:52

Az elmúlt hét (hetek) olyan érzés volt, mintha a lelkem egy turmixgépben lenne.  Össze-vissza kavarognak az érzések.  Először volt egy pár nap, amikor kezdtem úgy érezni, hogy ha nem is látom még a fényt az alagút végén, legalább kezdem elhinni, hogy van alagút vége.  Végül is talán kevésbé fáj, vagy legalábbis nem fájhat örökre.

Aztán következett néhány nap gyötrelmes depresszió.  Egész nap sírtam.  Szinte kívülről néztem magam, olyan gyengének és szánalmasnak látszottam, hogy úgy éreztem én már sosem fogok semmi értelmeset csinálni és sosem leszek boldog.

Ezek után eszembe jutott egy gyógyszer, amit a háziorvosom arra az esetre írt fel, ha a fájdalommal már nem bírnak a szokásos panadolok és voltarenek.  Tramadolnak hívják, opium alapú, és én anno azért nem favorizáltam, mert a fájdalmat magát nem szüntette meg, csak valahogy bebódított annyira, hogy ne érdekeljen.  Na, gondoltam, most pont erre van szükségem.  Bevettem belőle jó sokat, és valóban.  Mintha találtam volna egy kényelmes sarkot a világon, ahol nem fáj semmi és nem zavar semmi, ahova el tudok bújni az élet problémái elől.  Egész nap csak olvastam és nem érdekelt semmi.   Nem tudom hány napot töltöttem így, de 2 – 3 ponyvát elfogyasztottam.  Még mindig van egy részem, aki úgy gondolja, hogy ezt pont most, pont megengedhetném magamnak, ugyanakkor azt hiszem, nem bujkálhatok az életem elől.

Szóval „lejöttem a szerről” és arccal előre neki láttam az életemnek.   Elmentem az első orvosi vizsgálatra, ahol kiderült, hogy minden rendben, de annak ellenére, hogy a sebek nagyon szépen gyógyulnak a sajgó fájdalom, amit érzek sajnos normális és még sokáig része lesz a hétköznapjaimnak.  A másik dolog, amivel szembe kell néznem az, hogy igenis költözünk.  Először is a főbérlőnk felmondta az albérletünket, de talán amúgy is költöznénk.  A férjem megy vissza dolgozni, én nem bírom a gyereket még egyedül, szóval irány Székesfehérvár ahol a szüleim hatalmas háza csak ránk vár.

Nagyrészt le is költöztünk, most már itt vagyunk Biankával pár napja.  A műtéttel kapcsolatban már egészen jól érzem magam, erősebb vagyok és a sztomák, hát igen, őket még mindig nem szeretem különösebben, de nem gondolok rájuk egész nap.  Az ember nem foglalkozik folyamatosan az ürítéssel.  Ez is ilyen.

Viszont visszatért a gyötrelmes depresszió csak más formában.  Akkora változások vannak most.  Mintha siratnám a régi életemet.  Azt, amikor friss házasok voltunk a férjemmel és fülig szerelmesek, azt, amikor megszületett a Bianka és annyira boldog voltam, azt is, amikor már nem voltam boldog, de legalább nem voltam még beteg, de azt is, amikor már beteg voltam és bizakodva jártam a kezelésre.  Siratom Budapestet és az utcát ahol laktunk, a házat, amiben éltünk, a kisboltot, a Tescot, a játszóteret és a bölcsödét ahova járt Bianka.  Siratok, még ki tudja mi mindent, bár én mindig sírok, ha valami változik.  Remélem, hamarosan leáll a turmix gép.  

Címkék: költözés fájdalom gyógyulás gyógyszerek vizsgálat

A bejegyzés trackback címe:

http://marpedigenebbenemhalokbele.blog.hu/api/trackback/id/tr895756172

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

ninetta 2014.01.15. 18:34:21

ismeretlenül is sok szeretettel ölellek... sok erőt kívánok és egy kis megnyugvást!

Dora74 2014.01.15. 18:39:31

Ez olyan, mint minden gyász fázisai...
Elvégre sok mindent elvesztettél és legelsősorban azt a Zsófit, aki voltál.
De született egy új Zsófi! Nem kellett "elmúlnia"!! És ez a legfontosabb!!
Tarts ki!!!! :)

anna_over_the_moon 2014.01.15. 21:31:47

Kedves Zsófi!
Olvaslak már egy ideje. Nem ismerjük egymást, pedig egy évfolyam vagyunk egy városból, akár másképp is lehetne. (Ilyenkor szokott kiderülni, hogy évfolyamtarsak voltunk csak nagyon rossz a névmemoriám. Előre is bocs, ha így van)
Szóval üdv itthon! Más okból és máskor jöttünk mi is vissza, de azt hiszem, gyereket nevelni azért itt jobban lehet, mint a csúnya nagy Büdipesten (Két dino kalandjaiból van a szó, szerintem olyan 4 éves kortól ajánlott...).
Bölcsi és ovi itt is van elég sok, és van annak egy csomó előnye, hogy este 8-kor már senki sincs az utcán. ;-)
Mindazonáltal szerintem is olyan lehet ez, mint a gyász. Azzal a különbséggel, hogy azért te még igencsak élsz. Biztos, hogy ez nem feltétlenül az az élet, amit kívántál magadnak, de ha már ezt dobta a gép, akkor ebből kell kihozni a maximumot.
Ha jön egy rossz gondolat, akkor szerintem engedj meg magadnak 5 perc önsajnálatot. De csak annyit! Utána 5 percig következetesen csinálj valami mást! Pl. mosogass el vagy olvass, mindegy mit, csak hétköznapi legyen. Utána jöhet újabb 5 perc sírás és így tovább. Egy idő múlva már egyre több hétköznapi dolog lesz és egyre kevesebb 5 perc.
Nekem ez segített.
Drukkolok neked.
Anna

kbogi 2014.01.27. 04:46:31

remélem, már jobban vagy kicsit...

Orsi13 2014.02.14. 12:06:33

Kedves Zsófi,
nagy-nagy ölelés neked!!!
Orsi