8 héttel a műtét után

 2014.01.28. 08:03

Nyolc hét telt el a műtét óta, és kezdem magam egészen tűrhetően érezni.  A fájdalom intenzitása lecsöndesedett.  Most már nem érzek minden egyes öltést friss tűszúrásként a testemben, inkább átment az egész egy fajta tompa zsibbadásba.  Ülni még mindig nem nagyon tudok, viszont tudok úgy fészkelődni a széken, hogy képes legyek megebédelni a családommal, vagy egy kicsit gyurmázni a gyerekkel.

Pár órás programra is kapható vagyok már, és hajlandó vagyok kimerészkedni emberek közé is.  Elkísérem édesapámat a heti nagybevásárlásra, és Biankát is elvisszük néha ide – oda, játszótérre vagy mozgólépcsőzni a Plázába, amíg én átbogarászom a nemrég megnyílt H&M gyermekosztályát.  Ilyenkor estére nagyon elfáradok és a fájdalmak is felerősödnek, de simán megéri.

A legnagyobb változás az, hogy már egy ideje nem érzem azt a kétségbeesett, leküzdött érzést, ami annyira jellemző volt a lelkiállapotomra az elején.  Talán most először hiszem el igazán, hogy túléltem.  Hogy egészen biztosan megy tovább az élet, olyannyira, hogy már nem arra várok, hogy majd ha meggyógyulok mi lesz, hanem próbálom megélni azt, ami most van.  Ez az életem.  Volt másmilyen, lesz másmilyen, de most ilyen.  És nem rossz.

Azt gondoltam lehangolóbb lesz visszaköltözni a szüleimhez, de nem az (bár muszáj megemlítenem, hogy ez nem ugyanaz a ház ahol felnőttem, szóval nem a gyerekszobámban lakunk a WHAM és BROSS plakátok valamint szoc-reál játékok között.)  Jó itthon lenni, és nemcsak azért mert gondoskodnak rólunk, hanem mert úgy érzem, ezzel mindenki jól jár.  Anyukám örül, mert napközben nincs egyedül, apukám örül, mert délután van élet a házban.  Rajonganak Biankáért, az érzés kölcsönös, én meg azért rajongom, hogy a kislányom kifogyhatatlan energiájára most már hárman vagyunk.  Olyan normális család féle.  Csak a férjem hiányzik a képből, de hát neki is meg kell tennie, amit neki meg kell tennie.

Nem tudom mennyire átmeneti ez az állapot, de most először próbálok nem spekulálni, nem tervezgetni hosszú távra.  Most jó ez nekem, ma jól érzem magam.  Mindig arra gondolok, hogy lesz majd olyan, hogy édes nosztalgiával fogok ere a korszakra visszagondolni.  Majd amikor már dolgozom, Bianka óvodás és újra elindul a mókuskerék.  És bármennyire vágyom már arra a korszakra, tartozom annak az időszaknak annyival, hogy kiélvezzem ennek az időszaknak a békéjét és csendjét.

Címkék: költözés család fájdalom gyógyulás Bianka

A bejegyzés trackback címe:

http://marpedigenebbenemhalokbele.blog.hu/api/trackback/id/tr435785979

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Éva Gazdik 2014.01.28. 20:16:20

Szia,Zsófi.
Nagyon jó érzés volt ma olvasni ezt az utolsó bejegyzést.Úgy gondolom,amikor még itt vívtuk-vívtad a harcot az osztályon,nem gomdoltad,hogy eljutsz idáig.A fájdalmak bizony meggyötrik az ember testét-lelkét,de minden nap egy apró lépés előre.Kívánom,hogy sok örömöd legyen Kislányodban,ők sok mindenben pótolják az elszenvedett veszteségeket.Szüleidnek tiszteletem,hogy-bár boldogan-,de átvállalnak Tőled sok nehézséget.Kitartás!!!!!!
Szeretettel puszillak:Éva

Urbán Zsófia 2014.01.29. 08:54:06

@Éva Gazdik: Hát igen, mondjuk az osztályon csak az érdekelt, hogy hazamehessek. Igazán akkor kezdtem kételkedni abban, hogy valaha jobban leszek amikor haza értem. De a kislányom óriási inspiráció nekem. Érte csinálom az egészet, nem is tudom mi lenne velem nélküle. Köszönöm a jó kívánságokat, és puszilok mindenkit az osztályon!

zsobatim 2014.01.30. 08:30:37

Kedves Zsófi,
rólam 11 évvel ezelőtt mondtak le az orvosok, amikor 2 éves volt a kislányom. Nagyon sok erőt adott az, hogy tudtam szüksége van rám.Ma már nem is értem, hogy tudtam végigcsinálni, de eltelt 11 év és még itt vagyok.
Kívánok Neked/Nektek sok-sok erőt. Hidd, hogy sikerülni fog !!!!

Urbán Zsófia 2014.01.31. 06:57:05

@zsobatim: Olyan jó ezt hallani! Megnyugtató érzés, hogy más is túlélte, hogy igenis meg lehet csinálni akkor is ha a száraz statisztikák nem túl rózsásak.

Orsi13 2014.02.14. 12:38:04

Kedves Zsófi,

ez az, szuper, örülök neked, csupa jó hírek!

szép napot,

Orsi