Rég nem írtam...

 2014.01.13. 11:52

Az elmúlt hét (hetek) olyan érzés volt, mintha a lelkem egy turmixgépben lenne.  Össze-vissza kavarognak az érzések.  Először volt egy pár nap, amikor kezdtem úgy érezni, hogy ha nem is látom még a fényt az alagút végén, legalább kezdem elhinni, hogy van alagút vége.  Végül is talán kevésbé fáj, vagy legalábbis nem fájhat örökre.

Aztán következett néhány nap gyötrelmes depresszió.  Egész nap sírtam.  Szinte kívülről néztem magam, olyan gyengének és szánalmasnak látszottam, hogy úgy éreztem én már sosem fogok semmi értelmeset csinálni és sosem leszek boldog.

Ezek után eszembe jutott egy gyógyszer, amit a háziorvosom arra az esetre írt fel, ha a fájdalommal már nem bírnak a szokásos panadolok és voltarenek.  Tramadolnak hívják, opium alapú, és én anno azért nem favorizáltam, mert a fájdalmat magát nem szüntette meg, csak valahogy bebódított annyira, hogy ne érdekeljen.  Na, gondoltam, most pont erre van szükségem.  Bevettem belőle jó sokat, és valóban.  Mintha találtam volna egy kényelmes sarkot a világon, ahol nem fáj semmi és nem zavar semmi, ahova el tudok bújni az élet problémái elől.  Egész nap csak olvastam és nem érdekelt semmi.   Nem tudom hány napot töltöttem így, de 2 – 3 ponyvát elfogyasztottam.  Még mindig van egy részem, aki úgy gondolja, hogy ezt pont most, pont megengedhetném magamnak, ugyanakkor azt hiszem, nem bujkálhatok az életem elől.

Szóval „lejöttem a szerről” és arccal előre neki láttam az életemnek.   Elmentem az első orvosi vizsgálatra, ahol kiderült, hogy minden rendben, de annak ellenére, hogy a sebek nagyon szépen gyógyulnak a sajgó fájdalom, amit érzek sajnos normális és még sokáig része lesz a hétköznapjaimnak.  A másik dolog, amivel szembe kell néznem az, hogy igenis költözünk.  Először is a főbérlőnk felmondta az albérletünket, de talán amúgy is költöznénk.  A férjem megy vissza dolgozni, én nem bírom a gyereket még egyedül, szóval irány Székesfehérvár ahol a szüleim hatalmas háza csak ránk vár.

Nagyrészt le is költöztünk, most már itt vagyunk Biankával pár napja.  A műtéttel kapcsolatban már egészen jól érzem magam, erősebb vagyok és a sztomák, hát igen, őket még mindig nem szeretem különösebben, de nem gondolok rájuk egész nap.  Az ember nem foglalkozik folyamatosan az ürítéssel.  Ez is ilyen.

Viszont visszatért a gyötrelmes depresszió csak más formában.  Akkora változások vannak most.  Mintha siratnám a régi életemet.  Azt, amikor friss házasok voltunk a férjemmel és fülig szerelmesek, azt, amikor megszületett a Bianka és annyira boldog voltam, azt is, amikor már nem voltam boldog, de legalább nem voltam még beteg, de azt is, amikor már beteg voltam és bizakodva jártam a kezelésre.  Siratom Budapestet és az utcát ahol laktunk, a házat, amiben éltünk, a kisboltot, a Tescot, a játszóteret és a bölcsödét ahova járt Bianka.  Siratok, még ki tudja mi mindent, bár én mindig sírok, ha valami változik.  Remélem, hamarosan leáll a turmix gép.  

Címkék: költözés fájdalom gyógyulás gyógyszerek vizsgálat

Még mindig sírok.

 2013.12.30. 19:34

Azért sírok, mert nincs jobb ötletem.  Tudom, hogy egyszer majd minden rendben lesz, és erre kell gondolni, de most úgy érzem, hogy semmi sincs rendben.  Egyáltalán nincs rendben.  Érzem, hogy szétszedtek belülről és máshogy varrtak vissza, és akármennyire hiszem, hogy fel voltam rá készülve és ki vagyok vele egyezve, valami ordít belülről, hogy ez így nem természetes!  Sokszor feszül a hólyagom, annyira, hogy más vágyam sincs, mint elmenni pisilni, aztán rémülten jövök rá, hogy nincs is hólyagom, és soha többé nem fogok „elmenni pisilni”. 

Ráadásul fáj.  Egész nap fáj.  Minden nap.  Akármilyen pirulát veszek be, akármilyen pozíciót veszek fel, kínoz a fájdalom.  Elég volt.  Elfáradtam.  Február óta folyamatosan fáj valami és nem tudok már jópofát vágni hozzá.

Este szoktam összeomlani, amikor kegyelemdöfésként beadom magamnak a vérhígító szurit (trombózis ellen).  Csak szépen csendben, hogy a kicsi meg ne hallja, zokogok a WC-ben.  Nézem azt a csont sovány, leharcolt, kínlódástól eltorzult fejű nőt a tükörben és ismét csak azt kérdezgetem: „Mi történt velem?”

A csatát ugyan megnyertem, hiszen a daganatot kiszedték, a szövettanaim mind negatívak és úgy tűnik a műtétet is egész jól túléltem, de nem érzem azt a diadalittas győzelmet, mint amire számítottam.  Inkább mintha ott ülnék összeroskadva a csatatéren, kezem görcsbe szorulva a kardomon, hajam, ruhám eláztatva ellenséges vérrel, körülöttem a halottaim és ordítok a rémülettől.  Lehet, hogy nyertem, de szörnyű volt a küzdelem és nagy árat fizettem érte.

Talán, lesz még egy életem
Talán, még újra kezdhetem
Talán, még egyszer szép leszek
S, hogy minden éjjel sírok arról nem tehetek

Címkék: fájdalom műtét szövettan

Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

 2013.12.26. 09:28

A mi családunkban két féle Szenteste szokott előfordulni; van a meghatódós, sírós Szenteste, és van a komolytalan, csipkelődős- viccelődős Szenteste.  Nem igazán lehet előre megállapítani, hogy melyik évben milyen lesz.  Én a magam részéről, idén a meghatódósra szavaztam volna, mégiscsak a család oszlopos tagja (jómagam) úgy tűnik megmenekült a ráktól és éppen csak hazaért a kórházból az ünnepekre, de meglepetésemre senki sem szipogott meghatottan a fa alatt.  Még én sem.

Talán azért, mert mindenki itt volt, hangosak voltunk és alig fértünk el a nappaliban.  Vagy azért mert mielőtt a csillagszórók kiosztásra kerültek volna, édesapám és a bátyám tűzvédelmi vitába bonyolódtak, aminek eredményeképpen a „Mennyből az Angyal” első taktusaiban még lázasan göngyölítettük a nappali szőnyeget.  De az is hozzájárulhatott, hogy kicsi lányom amint meglátta a Mini Egeres csomagolópapírt a fa alatt, teljesen eszét vesztette, és úgy kellett visszafogni, mint egy szagot fogott vadászkutyát.

Így hát én szépen csendben fogtam a meghatottságomat, a könnyeimet, és elrejtettem őket egy büszke szülői mosoly mögé, amikor láttam, hogy a Bianka – nem igazán tudván, hogy mit kitől kapott – föl és alá járkált a nappaliban és halkan ismételgette a nagyvilágnak „Köszönöm a babát… Köszönöm a békát…” (Bár, gyanítom ez inkább a jó bölcsődeválasztást dicséri és nem annyira a szülői képességeinket)

Nem baj, nem bánom, hogy ilyen lett.  Ez csak azt jelenti, hogy a dolgok kezdenek vissza állni a normális kerékvágásba.  Végül is annak kellene a normálisnak lennie, hogy mindannyian itt vagyunk, senki sem beteg, senki sincs korházban, nem aggódunk senkiért és így marad idő az igazán fontos dolgokra.  Például arra, hogy összevesszünk azon, hogy ki mosogat el vacsora után, vagy, hogy melyik TV műsort nézzük este, és ki ülhet a kényelmes kanapén.

 Remélem mindenkinek ilyen volt a szentestéje!  Boldog Karácsonyt Mindenkinek!

Címkék: család karácsony Bianka

Nehéz ügy a gyógyulás

 2013.12.22. 10:37

Az igazságtalan dolog a gyógyulásban az, hogy az ember mindig csak azt veszi észre, ami még fáj, ami már nem fáj, az fel sem tűnik.

Én például most nagyon szenvedek attól, ahogy a belső sebeim húzódnak, sajognak, fájnak.  Sehogy sem jó!  Se ülni, se állni, főleg nem ülni, úgy érzem, egyre jobban fáj, és egyre kevésbé tudok BÁRMIT is csinálni a fájdalomtól.  Amit persze nem veszek észre az, hogy a hasamon a seb már egyáltalán nem fáj, sőt, igazándiból a hasam sem fáj már.  Ma reggel a második vajas kalácsnál tűnt fel (a férjemnek), hogy egyre jobb az étvágyam.  Mivel egyre jobb az étvágyam, egyre több az energiám, egyre több mindent tudok csinálni - már nem csak fekszem egész nap – így nyilván a fájó sajogó húzódó belső sebeim is egyre több mindenben tudnak korlátozni.

Az sem feltétlenül igazságos, hogy bár napról napra egyre többet tudok csinálni, napról napra egyre többet AKAROK csinálni, így egy konstans tehetetlenség érzetem van, amitől valamelyik nap olyan depressziós voltam, hogy képtelen voltam rávenni magam arra, hogy elmenjek a pszichológushoz.

Szóval nehéz ügy a gyógyulás.   A jó hír viszont az, hogy itthon zajlik az élet; lassan itt a karácsony, ajándéklistákat kell kipipálni, vacsoramenüket kell megtervezni és bár én nagyon sok minden alól felmentettem magam idénre, azért mindig történik valami.  Tartalmasak a napok és ez kell a lelkemnek.  Jól telik az idő és szerintem ez a legfontosabb eleme a gyógyulásnak.  Az idő.  Egyszer csak azt fogom észrevenni, hogy már napok óta nem fáj semmi és nem is fogom tudni megmondani, hogy mindez mikor történt.

Címkék: fájdalom karácsony gyógyulás

Végre Otthon!

 2013.12.19. 20:29

Bő két hét kórházban tartózkodás után eljött az a nap, amikor végre haza mehetek!  Olyan türelmetlen voltam már, hogy elsírtam magam, amikor megtudtam, hogy meg kell várnom az orvosomat, aki csak délután kettőre fog bejönni.  Valahogy aztán csak eljött a 2 óra, és nem is kellett az orvosra sokat várni.  Azt mondta, hogy nagyon hamar épültem föl arra a szintre, hogy elhagyhassam a kórházat, hogy sokaknak sokkal több idő kell hozzá.  De hát én siettem, nagyon siettem haza.  Olyan elszántan siettem haza, hogy ha turbó ütemben kell meggyógyulni hozzá, akkor turbó ütemben gyógyulok. 

Édesapám jött értem egyedül, a férjemnek vizsgája volt, a kislányom pedig otthon aludt anyukámmal.  Egy kis várakozás még egy recept miatt, de fél négy körül indulhattunk is haza!  Kicsit kábultan léptem be a lakásba, minden olyan furcsán hatott, mintha nem lennék benne biztos, hogy megismernek még a dolgok.  Észre sem vettem a kanapén alvó Biankámat, amíg el nem kezdett ébredezni.

Aztán egyszer csak ott volt, és úgy csodálkoztam rá, mint aki életében először látja.  Pici volt, kecses, gyönyörű és ragyogott, mint egy angyal.  Hű – gondoltam – ez az én kislányom!  Óvatosan letérdeltem mellé és megpuszilgattam az arcocskáját.  „Szia Manó!  Anya hazajött!” Súgtam neki.  Lassan nyitogatta a szemecskéit, rám nézett, majd mintha csak álmodna engem rám mosolygott, megsimogatta az arcomat és visszaaludt.  Amikor végre magához tért rögtön szikra pattant a kis agyában.  „Anya pocija?” Kérdezte, és felemelte a pólómat.  „Ajaj” mondta a hatalmas seb láttán, de megbeszéltük, hogy ott vették ki anya pocijából azt, ami fájt, és ez már csak egy seb.   Ő is megmutatta nekem a sebet a lábán, mindent megpuszilgattunk majd szinte megkönnyebbülten bújt a mellkasomra, és nagyon sokáig dorombolt az ölemben.

Rögtön éreztem, ahogyan oldódom.  Ahogy a szívemben lelassul az az elszántan türelmetlen, erőltetett zakatolás, és átveszik a helyét hatalmas öblös dobbanások tele szeretettel.  Végre otthon vagyok!

Címkék: kórház otthon Bianka

Korhazi szorongas / Hospital woes

 2013.12.16. 21:48

***Please see English translation on the bottom of this post***

Kezd elfogyni az energiám és a türelmem, pedig ha minden igaz a hét közepén hazamehetek, és az már csak néhány nap. Már csak ebből tudok erőt meríteni-de törékeny erőforrás ez!

Folyton rettegek, hogy valami közbejön és valamiért itt tartanak. Én viszont úgy érzem, hogy már egy napot nem bírok tovább itt! Rám tört valami fullasztó szorongás, például az evéssel kapcsolatban is. Belet érintő műtét lévén speciális diétára vagyok fogva és nagyon lelkiismeretesen külön főznek nekem. De ez egyrészt legtöbbször ehetetlen, másrészt meg amúgy is kb. 2-3 kanállal tudok enni bármiből mielőtt a gyomrom elkezdene vadul tiltakozni. Ilyenkor ott néz rám szemrehányóan a tányérból fölfelé egy hatalmas adag trutyi és mintha fenyegetve gőzölögne: "ha nem eszel meg nem mehetsz haza!" Egyik este rászántam magam és megettem. Még aznap este kihánytam az egészet és kétségbeesve zokogtam, hogy így örökre itt maradok!

A tömeg is zavar. 3 óra körül megjelennek a látogatók, mindenki felpakolva egy hadseregnyi étellel. Megtelik a folyosó, megtelnek a kórtermek. Keverednek az otthon illatai az olcsó parfümökkel, lassan fogy a levegő és elindul a morajlás. Az a fajta beszélgetés amikor a sok nap itt lét után már senki nem tud újat mondani a másiknak és jobb híján előkerül az időjárás meg, hogy mit főztem ebédre. A légszomj rátelepszik a mellkasomra, a céltalan fecsegés megtölti az agyamat és mintha agyon akarta nyomni minden értelmes gondolatot.

Megint hányingerem és sírógörcsöm van.

Nézem az órát. Fél hat sincs.Lesz valaha holnapután? Estefelé jönnek a démonok. A gondolatok és a kérdések, amire minden maradék energiámat összekavarva próbálok nem gondolkodni, vagy maximum szigorúan pozitív hozzáállással.

Mi történt velem? Tudtam volna valamit máshogy csinálni? Fel fogok épülni? És a kérdés amit a lelkembe kényszerített hatalmas életigenlő csinnadratta zaja mellett csak suttogva merek föltenni: nem fog a rák visszajönni? Létezik az, hogy kivágták és vége? És ha nem, kibírnám még egyszer?

*****************************************************************************************************

Hospital woes

Both my energy and patience are dwindling, even though if all goes well I can go home middle of the week, which means in just a few days. This is all that is giving me strength - and what a delicate source it is!

I'm frightened to death, that something will happen and they will keep me here. I feel that I can't stay here another day! A grippling fear has over come me, for example with regards to eating. Given I have had a bowel operation I am on a special diet and the staff conscientiously cook for me separately. But it's not only impossible to eat this on a regular basis, I simply can't eat more than 2-3 spoonfuls without my stomach lunging into full protest against it. The large plate of muck seems look up at me, steaming threateningly: "if you don't eat me you can't go home!" One evening I forced myself to eat the whole meal. I threw up everything that night and sobbed in despair: I'll stay here forever if this continues!

The crowd bothers me too. Visitors arrive around 3, everyone armed with platefuls of food. The corridors and hospital rooms fill up. Homely scents mix with cheap perfume, the fresh air slowly disappears and people start to make uncomfortable small talk. The type when they have been here for too long and nobody can say anything new to one another, so topics like the weather, and what they cooked for lunch, are more and more frequent. I start to feel short of breath as the pointless chit chat fills my mind, trying to suppress any intelligent thought I may have.

I want to throw up and cry again.

I watch the clock. It's not even half past six. Will the day after tomorrow ever come? The demons come at night. The thoughts and questions, when I've used up all my remaining energy trying not to think, or trying my best to be positive.

What has happened to me? Could I have done something differently? Will I recover? And the question which I only dare whisper above the clamorous love-for-life campaign I am continuously surrounded by: Will the cancer return? Is it possible, that they cut it out and it's gone forever? And if not, would I survive it again?

Címkék: táplálkozás kórház rák félelem műtét

*** English translation on bottom ***

A sztómáimhoz való hozzáállásomat nagyon sokáig egy aktív nemtörődés jellemezte. Tudtam, hogy egy ilyen műtét ezzel jár, és azt is tudtam, hogy ez mit jelent, de nem volt se kérdés se szempont a sztóma amikor lehetőséget kaptam a műtétre. Tudom, sokan ilyenkor feldúlnák az internetet és elolvasnának róla minden irományt, de én nem voltam hajlandó foglalkozni vele ugyanis-amint ezt az egyik kedves kommentelő bölcsen megjegyezte: sztómát csak élő embernek szoktak adni. Így inkább az energiámat arra irányítottam, hogy meglegyen a műtét, felépüljek belőle a többit meg majd később megoldjuk.

Amíg az intenzív osztályon voltam sem foglalkoztatott a dolog. Annyi minden más volt ami fölött nem volt irányításom, hogy ez a két extra seb, zsák és katéter már igazán nem osztott-szorzott. Csak akkor kerített hatalmába a rémület amikor kikerültem az osztályra. „Te jó ég!” gondoltam. „Ez borzasztó! Hogy lehet így élni?”Hatalmas zsákok lifegnek a hasamon, mint egy pár groteszk elefántfül, az űrítésük maszatos és ügyetlen, a cseréjük fájdalmas és még mindig csak a nővérekkel merem végezni. Féltem tőlük és féltettem őket.

Ígértek nekem egy „Sztómás Nővért” aki kimondottan ehhez ért. Két napig vártam mint a messiást (az egész kórházkomplexumra egyedül Ő van szegény) és amikor végre eljött, MINDEN megváltozott. A Sztómás Nővér ugyanis SEMMI újat nem tudott mondani nekem, és ettől határozottan megjött az önbizalmam. Hirtelen ígényeim és elképzeléseim lettek. Az urosztómazsákból kisebbet a kolosztómazsákból eldobhatósat szeretnék és úgy akarok zuhanyozni, hogy leveszem a zsákokat előtte. Kicsit sápadtan nézett rám, hogy persze mindent lehet, de most csak ezeket tudja adni, mert ezeket szokták vinni (gondolom mert ezeket tudja adni). Elmondta még hogy hol van a bolt ahol a kiegészítőket be lehet szerezni, adott pár termékmintát és távozott.

Aznap este én egyedül leszedtem a sztómazsákokat és beálltam a zuhany alá. Ahogy folyt rám a forró víz jól szemügyre vettem a két új lyukacskát a hasamon.

„ Sziasztok” goldoltam. „Isten hozett az életemben. Mostantól együtt fogunk működni, hiszen az ÉN sztómáim vagytok”. És így már rögtön. nem olyan félelmetes.

*************************************************************************************************

Greetings, Stomas!

For a long time I wasn't willing to acknowledge my stomas. I knew that an operation this serious comes with consequences, and I also knew what they would be, but the question of having stomas was not an option nor a deciding factor when I received the chance to have this operation. I know a lot of people would research and read everything there is to know about them on the internet, but I wasn't willing to bother because - as one of my dear commenters wisely noted: only living people receive stomas. So instead I concentrated on getting the operation out of the way, recovering and only after will I deal with the rest.

I didn't bother with this issue on the intensive care unit. There were so many other things out of my control, that another few scars, bags and catheters were the least of my worries. It was only when I got out of intensive care that I started to worry. "My God!" I thought. "This is terrible. How can anyone live like this?" Two large sacks are stuck to my stomach, like a pair of grotesque elephant ears, emptying them is messy and clumsy, switching them is painful and I don't dare do this yet myself without the help of the nurses. I was afraid of them and I worried about them.

I was promised a "Stoma nurse" who is specifically trained for this purpose. I waited for her for two days (there is only one stoma nurse in the whole hospital) and when she finally arrived, everything changed. The stoma nurse couldn't teach me ANYTHING new, and this made me much more confident. It allowed me standards about my stomas. I would like smaller ones for my urinary stoma and disposable ones for the other, and I want to be able to take them off while I shower. She shot a surprised glance at me; sure I can have anything I like, but this is all she can give me at the moment because these are the ones that are in demand (I suspect they were the only ones she had). She told me where the store is where I can purchase stoma accessories, gave me a few product samples and left.

That evening I removed my stomas myself and stood under the shower. I took a good look at the two new small holes on my stomach.

"Greetings" I thought. "Welcome to my life. From now on we need to work together, because you are MY stomas." And suddenly, they didn't seem so scary.

Címkék: kórház műtét sztóma

Okos Kislány! / Smart Girl!

 2013.12.13. 13:52

**Translation on the bottom of this post** 

Van egy kedvenc helyem a kórházban, az újszülött osztály folyosóján van egy ablak, ami a Haller utca felé néz, és ha kicsit nyújtom a nyakam látom a 24-es villamost, a zebrát ahol a játszótérről hazafelé át szoktunk kelni és látom azokat a pepita épületeket is, melyek mögött már a mi utcánk húzódik.

Az ablakon kinézve arra a nyárra szoktam gondolni, amikor Biankával semmi más dolgunk nem volt mint, hogy délutánonként a Haller park lombos fái alatt hűsöljünk a hintán.

Ma 11 napja, hogy nem láttam a kislányomat. Látok róla fotót, videót és a férjem részletesen beszámol a kalandjairól, de nem érzem kis leheletét az arcomon, nem fogom puha meleg kezecskéjét, nem érzem haja illatát. Nem tudom, hogy fogok kibírni még egy hetet nélküle!

A műtét előtt már hosszú hónapokkal durva fájdalmaim voltak. Sokszor összegörnyedve sírtam a fürdőszobában. Ilyenkor bekukkantott hozzám azzal az aggódó okos kis fejével és megkérdezte: "Anya fáj?" Nem hazudtam neki: "Igen Kicsim, nagyon fáj anyának a pocija!" "Mekkelpuszilni" javasolta ilyenkor az általa leghatásosabbnak ismert gyógymódot. Valamicskét hatott is.

A műtét előtt többször megbeszéltem vele, hogy mi lesz. Tudom, hogy csak 2 és egynegyed éves, de szerintem attól még meg kell vele beszélni a dolgokat. Hogy Anya most bemegy a kórházba, ahol megjavítják a pociját, és nagyon sokáig ott lesz, de mire visszajön már nem fog neki fájni.

Férjem szerint nincs balhé. Időnként megbeszélik hol vagyok, néha ő maga jelenti be, hogy "Anyának gyógyítják a pociját", de ennyi. Nem hisztizik, nem zokog. Én úgy gondolom OKOS kislány és érti, hogy mi van!

Én is okos kislány vagyok és próbálok minél kevesebbet zokogni, hiszen nagyrészt miatta csinálom ezt az egészet. Hogy meggyógyuljak és minél tovább az anyukája lehessek.

****************************************************************************************************************************

I have a favourite place in the hospital; a window by the maternity unit, which overlooks Haller Street. If I stretch my neck a little I see the Tram #24, the zebra where we used to cross every day and also the colourful buildings, behind which our street lies. 

Looking out the window I always think about that summer, when Bianka and I had nothing else to do in the afternoons than to play by the swings underneath the leafy trees of Haller Park. 

It has now been 11 days today since I last saw my daughter. I see photos and videos of her, and my husband tells me descriptive tales of her adventures. But I don't feel her little breath on my face, I can't hold her soft little hands, I can't smell the scent of her hair. I don't know how I am going to survive another week without her! 

I had strong pains long before the operation. I often cried through the nights in pain curled up on our bathroom floor. She would peek into the bathroom with a worried look on her face and ask me "Does it hurt, mom?" I did't lie to her. I said "Yes sweetie mommie's stomach really hurts!"  "Yougottakissit" she would suggest to me the cure, which we have employed to heal all cuts, bruises and pains in the past. I must admit it did help a little. 

I had several conversations with her before my operation about what is going to happen. I know she is just over two years old, but I still though it important to discuss things with her. If mom goes into hospital where the doctors heal her stomach,  She will need to stay for a long time, but when she is back she won't be in so much pain.

According to my husband there is no drama. Sometimes they discuss where I am, and sometimes she herself says "Mom is getting her stomach healed"  but that is it. She does not cry or whine. I think she is a SMART girl and knows what is going on! 

I like to think I am a smart girl too, I try my best not to cry too much, because she is the main reason I am still fighting. So I can get better and be her mother for as long as I can. 

Címkék: kórház fájdalom rák otthon műtét Bianka

Alakulok / On the up

 2013.12.12. 09:48

*English version on the bottom* 

ÉS IGEN!


Kerek 7 nap után végre elhagyhattam az intenzív osztályt! Biztosan lesznek még ilyen mérföldkövek, de most egy kicsit úgy érzem, hogy a nehezén-legalábbis az egyik nehezén már túl vagyok.

Imádtam ott a nővéreket és hálás vagyok mindenért amit tettek értem, de az biztos, hogy az a hely a Pokol egyik bugyra. Főleg akkor, amikor a műtét után nem csak egy bedrogozott nyílt seb vagy, hanem már jársz (vasárnap mentem először egy kört), ébren vagy (és jobb híján még mindig egész nap az órát bámulod, mert a türelmed egy aranyhaléval vetekszik), leszállnál a csövekről, ennél valami igazit és mint egy csecsemő, minden mozdulatodhoz a nővéreket kell hívnod, hogy lekössenek vagy éppen vissza a gépekre.

Az egyik éjszakás nővérrel össze is vesztem. Én türelmetlen voltam, ő meg határozott. "Nem igaz, hogy amint kinyitja a szemét, azonnal rendel", kiáltotta már rám a végén. Akkor tudtam, éreztem, hogy én itt nem maradhatok tovább! Miért miért nem, másnap reggel szóltak is, hogy csomagoljam a cuccom mert megyek vissza az osztályra!

A bámulatos dolog az, hogy itt mintha óriásit javult volna a helyzetem röpke fél nap alatt. Nem tudom most mik a következő lépések, de amikor a kislányommal az inkubátorban voltunk mindig abból próbáltam megsaccolni mennyi van még hátra, hogy hány csővel volt rajta kevesebb napról napra.

Én most megszabadultam az epidurártól, (bent van még, de már nem adják) lekerültek az EKG tapaszok, hemoglobin csipesz, a folyamatos vérnyomásmérő. Az infúzió helye megvan még, de már csak napi 2-szer adnak bele antibiotikumot. Szóval úgy érzem alakulok. Ja, és itt el tudtam olvasni 4 oldalt a könyvemből is
 
***************************************************************************************************************************
 
AND YES! 
 
After 7 whole days I was finally allowed to leave the intensive care unit. I'm sure there will be tougher days, but now I feel that I'm through the worst - or at least past one major milestone. 
 
I loved the nurses and am so grateful for all they have done for me, but one thing is for sure, that this place is the gate of hell. Especially when after an operation you feel like a gaping wound, but you are walking (had my first stroll around the hospital Sunday) you're awake (you watch the clock all day and your patience is non-existent) you'd love to be off the drip and eat something real. Like a newborn, your every move requires a nurse, for you to be taken off the machines or put back on them...
 
I even got into an argument one evening with one of the nurses. I was impatient, she was determined. "As soon as you open your eyes you instantly need something!" she shouted at me. That's when I knew and felt that I can't stay here any longer! Next day they asked me to pack my bags - I'm going back to the regular ward! 
 
I was amazed to see that half a day out of intensive care had improved my mood so much. I don't know what the next step is, but when I was by the incubator with my daughter I was constantly trying to predict how much time she needs to stay in as I watched the number of drips tied to her decrease...
 
I am finally rid of the epidural (It is still in but they don't give me drugs through it) the ECG is off and the stickers, the haemoglobin clip, the constant blood pressure measure. I still have the scar from the infusions but now they only give me 2 antibiotics a day. So I feel I am on the up! And, I could finally read 4 whole pages of my book.  

Címkék: kórház gyógyulás intenzív osztály

*English version on bottom!*

Elméletileg ma átengedtek volna az intenzívrol az osztályra. Akarom is, meg nem is.

Nem akarom már a csöveket, az infúziókat, meg az éjszakai betegszállításokat. Azt hiszem egy néni itt múlt éjjel meghalt. Mindenesetre kaptam valami altatót, és úgy aludtam az éjszaka, mint akit kiütöttek.

Lassan eszegetek. Ettem krumplipürét, meg almaszószt.

Természetesen kiderült, hogy nem megyek én ma még sehová. De talán nem is baj.

Komolyan, úgy adjanak át az osztályra, hogy kész vagyok. A dokik azt mondták, hogy még pár nap. Fájt nagyon az oldalam. Biztosan ezért kell még maradnom. Dehát fájt. Most mit csinálhattam volna? Tegyek úgy, mintha nem lenne semmi baj, csak hogy hamarabb engedjenek ki egy olyan világba, amire nem vagyok felkészülve? Hát kösz nem! Azt hiszem, eleve ezért vagyok itt.

Egyébként tudom ki a szabadulásom kulcsa. Zsuzsi néni, a fizioterápiás doktor. O nagyon rendes. És doki létére o is azt mondja, hogy amikor valaki ilyen fiatalon és ennyire agresszívan lesz rákos, az mögött mindig valami lelki trauma van. Én pontosan tudom mi az enyém. Pontosan tudom miért kerültem ide. ...no de mindegy, a lényeg az, hogy most miért vagyok itt: Meg kell gyógyulni és élni kell tovább.

**********************************************************************
Today I was told I could leave intensive care. I want to and I don't...

I don't want the drips, the cords annd the pain of hearing all the other ill patients...I think an old lady died here yesterday. I received some kind of sedative, and slept through the night like a log.

I am slowly starting to eat. I ate pureed potatoes and apple sauce.

Of course as it turns out, I am not going anywhere today. Perhaps it's for the better.

I want them to release me to the regular ward prepared. The doctors say a few more days. My side really hurt. That is probably why I need to stay. But what can I do if it hurts. What should I have done? Pretend as if everything is fine, to enter a world I am not prepared for? Thanks, but no thanks! I think this is why I am here.

I know who is the key to my release. Zsuzsi, the physiotherapist. She is really nice. And despite being a doctor she says if someone gets such an agressive cancer at such a young age, that must be due to a psychological trauma. And I know exactly what is mine. I know exactly why I am here....but oh well. Point is that now I need to get better and continue my life.

Címkék: táplálkozás kórház fájdalom rák intenzív osztály