*English version on bottom!*

Vannak jó napok, es vannak rosszabbak. Ma például rosszabb nap van. Valahogy zavar minden. Unom magam, unom a gyógyszereket, es a vizsgálatokat, ha pedig valami jó történik (mondjuk látogatók jönnek vagy ihatok valamit) az annyira lefáraszt, hogy 15 perc után a pokolba kívánom az egészet (bocs csajok!)

Egész nap csak figyelem az órát a falon és nézem, ahogy ketyegnek a percek kínzó lustasággal. A rádióból szól egy élet, amimhez most mintha nem sok közöm lenne. Emberek közlekednek, aggódnak a szél miatt, rohannak karácsonyi partikra, es ajándékokat venni a plázákba... Fogok is én idén karácsonyi ajándékokkal foglalkozni! Örülök, ha egyáltalán hazaérek karácsonyra.

És ott az a bizonyos dolog. Az a bizonyos szőke valaki, akiért csinálom ezt az egészet, akire most minden erőmet összeszedve próbálok NEM gondolni. Mert amikor eszembe jut akkor az is eszembe jut, hogy mi helyett vagyok itt. Így hát összeszorított foggal pusztán arra törekszem, hogy innen ki! Innen Ki!

Na lám, még ez is fáraszt.

Lesz még jobb is, megígérem! 

*****************************************************************************************************************

There are good days and there are bad ones. Today is a bad one. Somehow everything bothers me. I'm bored, I'm sick of the medication and checks, and if something good happens (like, I have visitors or I am finally allowed a drink) it exhausts me after 15 minutes and I just want it to be over (sorry girls!)

I watch the clock all day long -  the minutes ticking by painfully slowly. Through the radio I hear of a life outside that has nothing to do with me. People are rushing around, worrying about the weather, hurrying to Christmas parties, and to buy gifts in the shops..Will I even worry about Christmas gifts! I'll be glad to be at home at all this Christmas...

And there is something else. A certain blonde someone, for whom I am still fighting with it all, who I try so hard NOT to think about. Because when I do I realise what I am missing out on. So I soldier on and don't think - all I strive for is to get out of here!

No see, even this is exhausting.

It will get better, I promise! 

Címkék: kórház intenzív osztály Bianka

A bejegyzés trackback címe:

https://marpedigenebbenemhalokbele.blog.hu/api/trackback/id/tr535680100

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Melinda Szentes 2013.12.11. 13:56:07

Kedves Zsófi !

Kérlek keress meg privátba !!

Üdv.: Melinda

Bélám 2013.12.11. 13:56:07

Kedves Zsófia!
Csak most akadtam a blogjára és mondhatom, nagyon tetszik a kitartása és az életszemlélete.
Biztatni szeretném, hogy ne csüggedjen, tartson ki, mert a gyógyulás csak magán múlik.
A saját történetemmel szeretnék önnek erőt adni.

Én most 57 éves vagyok. Tíz évvel ezelőtt diagnosztizáltak először rákot a torkomban. Mondhatom, megrázó élmény volt... Gyorsan meg is műtöttek, majd - amikor már képes voltam felfogni is amit mondanak - az engem operáló prof. elbeszélgetett velem. Mondandójának a lényege az volt, hogy ez a betegség elsősorban nem külső behatás következménye, hanem a helytelen életmód, a bennünket folyamatosan terhelő stressz és a családhoz, barátokhoz való viszony, illetve azok gondjainak is az átvétele okozza a kialakulását.

Ezek után én próbáltam helyretenni magamban a dolgokat (vállakozásomat néhány hónappal a betegségem előtt egy csőd teljesen tönkretette, hatalmas anyagi problémáim adódtak) és én is azt mondtam magamnak, hogy élni akarok és élni is fogok. Átértékeltem az életemet és azt mondtam, nem lehet, hogy a pénz irányítson továbbra is.
Mivel a prof (vele is nagy szerencsém volt, mert sokat törődött még a lelkemmel is, és nyilvánvalóan nem anyagi érdekből foglalkozott velem) tisztázta bennem, hogy a gyógyulásomat csak magam erejéből tudom elérni, ezért nem kértem semmilyen gyógyszeres utókezelést, sem kemót, sem sugarat, hanem egyszerűen csak kijelentettem magamnak, hogy élni fogok. (Ez így elég hülyén hangzik és persze sok lelki gyötrelem van emögött, de a lényeg mégis csak ez marad).

A tünetmentességem után hét évvel újra, ugyanott elkapott megint a betegség, amit megint ugyanaz a prof. tett rendbe (ateista imáimban mindig megemlékezem róla, mert egy kiváló ember, aki a gyógyításra tette fel az életét). Ennek most három éve és megint tünetmentes vagyok. Bár most, második alkalommal már, a prof. rábeszélésére belementem abba, hogy sugárkezelést kapjak, így most 66 sugárral gazdagabb vagyok. De gyógyszert, csakúgy, mint azelőtt sem, nem szedek egy szemet sem.

A magva, ami miatt ezt megírtam önnek, a következő:
Az életemet tudatosan megváltoztattam. Nincsenek negatív érzelmeim, sem harag, sem gyűlölet, sem irigység, sem anyagi érdek nem nehezíti a lelkem. Még az engem tudatosan tönkretevő egykori társamra sem haragszom, mindenkit próbálok megérteni és elfogadni. A jelszavam a SZERETET lett. És azt hiszem, hogy ez a betegségem mellett egyébként is megváltoztatta az életemet.

Ezt ajánlom önnek is és remélem, példámmal erőt adhatok, amivel sikerül leküzdenie ezt az állapotot. Őszintén kívánok sok erőt, amire minden bizonnyal nagy szüksége lesz!

Olenka 2013.12.11. 13:56:07

Kedves Zsófi!

Korábban nem kértek irányított véradásra, ez volt az első alkalom. Nem ismerlek, de nagyon megérintett az a néhány információ, amit hallottam. Majdnem egyidősek vagyunk, akár velem is történhetne mindez. Ma olvashattam a blogodat is, így még közelebb került hozzám a történeted. Ha kicsit is segíthettem, nagyon örülök! Kitartást és nagyon sok erőt kívánok Neked és Áldott Karácsonyt a családoddal!

Szeretettel: Zita