Kicsi lepesek / Small steps

 2013.12.08. 23:00

*English version on bottom!*

Nem tudom elképzelni, hogy 10 nap múlva hazaengednek.

Egészen elképesztőnek tűnik mindaz, aminek addig történnie kell, be kell gyógyulnia, meg kell erősödnie.

Először is, gyógyuljon be az a hatalmas vágás annyira a hasamon, hogy ne kelljen fájdalomcsillapító. Jelenleg a hasam úgy néz ki, mint egy élő amőba játék, ahol az „O” igencsak nyerésre áll.

Aztán, ha ez megvan, meg kell tanulnom újra használni a jobb lábamat.  Na, jó, meg kicsit a balt is. (Állítólag a fájdalomcsillapító rontja a keringést a lábamban.)

Aztán, ha ez is megvan, meg kell tanulnom használni a sztómákat, ami csak azért tűnik olyan elképzelhetetlennek, mert még a nővérek sem tudnak igazán tisztán bánni velük.

És akkor talán, talán hazamehetek és élhetek  kvázi normálisan.

De van egy bölcs barátnőm, akivel egyszer hegyet másztam, és mikor megtorpantam egy lépésnél, ennyit mondott nekem: „Kicsiket lépjél, csak egy picit akarjál följebb kerülni, hidd el nekem, onnan majd meglátod a következő lépést!”

Szóval ezt teszem most én is. Csak a következő lépésre gondolok, az pedig az, hogy holnap valamikor kihúzzák az orromból ezt a gyomorszonda csövet, és talán végre tudok majd 3 óránál többet aludni.

******************************************************************************************************

I can't believe that I will be home in ten days. 

It just seems unimaginable, that all that needs to happen will happen, all that needs to heal will heal and get stronger so quickly...

First of all, the huge cut on my stomach needs to heal so that I needn't take painkillers. At the moment my stomach looks like a game of knots and crosses where the knots are winning...

After that has healed, I need to learn how to use my right leg again...and my left. (They say the painkillers are disrupting my blood circulation) 

Once this is done, I will need to learn to use my stomas, which only seems difficult because not even the nurses know how to use them properly. 

After all that I can go home and live a quasi normal life. 

But I have a wise friend with whom I once climbed a mountain, who at a difficult step said to this to me: "Take small steps, only aim a little higher, trust me, you'll see where you need to step next!"

So this is what I will do now. I will only concentrate on the next step, which is getting this nose tube taken out at some point tomorrow, which goes all the way down to my stomach. And then I can hopefully sleep for more than three hours at a time. 

Címkék: kórház gyógyulás műtét intenzív osztály

A bejegyzés trackback címe:

https://marpedigenebbenemhalokbele.blog.hu/api/trackback/id/tr265682332

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Székely Krisztina 2013.12.11. 13:56:07

Szia Zsófi!Bocsi de ahogy végig olvastam a blogod csak egy szó jutott eszembe!BASSZUS!!!Hihetetlen amin keresztül mész és hihetetlen,hogy milyen erővel és akarással teszed!De jól teszed!Fiatal vagy és erős!!ÉLNED KELL!!Azt mondják,hogy minden az agyban dől el!Én hiszek ebben és higgy te is!Még soha senki blogját nem olvastam el.Hát jól bele választottam,de nem bántam meg!Azt érzem,hogy erőt kaptam tőled!Bár hál istennek nincs semmi problémám de akkor is segít a tudat,hogy ha erős vagy és ha akarsz, legyőzhetsz mindent!Követni foglak nap mint nap és "követelem" az olvasóid nevében hogy napról napra erősödj és gyógyulj!Persze majd sokat gondolok rád így ismeretlenül is és küldöm a gyógyító energiákat feléd!Jobbulást!Ha kérdezik,hogy vagy te csak azt mond:EGYRE JOBBAN!!!