Alakulok / On the up

 2013.12.12. 09:48

*English version on the bottom* 

ÉS IGEN!


Kerek 7 nap után végre elhagyhattam az intenzív osztályt! Biztosan lesznek még ilyen mérföldkövek, de most egy kicsit úgy érzem, hogy a nehezén-legalábbis az egyik nehezén már túl vagyok.

Imádtam ott a nővéreket és hálás vagyok mindenért amit tettek értem, de az biztos, hogy az a hely a Pokol egyik bugyra. Főleg akkor, amikor a műtét után nem csak egy bedrogozott nyílt seb vagy, hanem már jársz (vasárnap mentem először egy kört), ébren vagy (és jobb híján még mindig egész nap az órát bámulod, mert a türelmed egy aranyhaléval vetekszik), leszállnál a csövekről, ennél valami igazit és mint egy csecsemő, minden mozdulatodhoz a nővéreket kell hívnod, hogy lekössenek vagy éppen vissza a gépekre.

Az egyik éjszakás nővérrel össze is vesztem. Én türelmetlen voltam, ő meg határozott. "Nem igaz, hogy amint kinyitja a szemét, azonnal rendel", kiáltotta már rám a végén. Akkor tudtam, éreztem, hogy én itt nem maradhatok tovább! Miért miért nem, másnap reggel szóltak is, hogy csomagoljam a cuccom mert megyek vissza az osztályra!

A bámulatos dolog az, hogy itt mintha óriásit javult volna a helyzetem röpke fél nap alatt. Nem tudom most mik a következő lépések, de amikor a kislányommal az inkubátorban voltunk mindig abból próbáltam megsaccolni mennyi van még hátra, hogy hány csővel volt rajta kevesebb napról napra.

Én most megszabadultam az epidurártól, (bent van még, de már nem adják) lekerültek az EKG tapaszok, hemoglobin csipesz, a folyamatos vérnyomásmérő. Az infúzió helye megvan még, de már csak napi 2-szer adnak bele antibiotikumot. Szóval úgy érzem alakulok. Ja, és itt el tudtam olvasni 4 oldalt a könyvemből is
 
***************************************************************************************************************************
 
AND YES! 
 
After 7 whole days I was finally allowed to leave the intensive care unit. I'm sure there will be tougher days, but now I feel that I'm through the worst - or at least past one major milestone. 
 
I loved the nurses and am so grateful for all they have done for me, but one thing is for sure, that this place is the gate of hell. Especially when after an operation you feel like a gaping wound, but you are walking (had my first stroll around the hospital Sunday) you're awake (you watch the clock all day and your patience is non-existent) you'd love to be off the drip and eat something real. Like a newborn, your every move requires a nurse, for you to be taken off the machines or put back on them...
 
I even got into an argument one evening with one of the nurses. I was impatient, she was determined. "As soon as you open your eyes you instantly need something!" she shouted at me. That's when I knew and felt that I can't stay here any longer! Next day they asked me to pack my bags - I'm going back to the regular ward! 
 
I was amazed to see that half a day out of intensive care had improved my mood so much. I don't know what the next step is, but when I was by the incubator with my daughter I was constantly trying to predict how much time she needs to stay in as I watched the number of drips tied to her decrease...
 
I am finally rid of the epidural (It is still in but they don't give me drugs through it) the ECG is off and the stickers, the haemoglobin clip, the constant blood pressure measure. I still have the scar from the infusions but now they only give me 2 antibiotics a day. So I feel I am on the up! And, I could finally read 4 whole pages of my book.  

Címkék: kórház gyógyulás intenzív osztály

A bejegyzés trackback címe:

https://marpedigenebbenemhalokbele.blog.hu/api/trackback/id/tr245687166

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Altezza 2013.12.13. 01:03:07

Kedves Zsófi,

Az imént olvastam végig a blogod melyből kiderül, hogy neked is bejött az élet. Sajnálom!
Ellenben úgy tűnik, hogy szerencsére Te is eléggé talpraesett vagy, hogy lábon hord ki az ilyen problémákat.
Én tavaly utaztam ebben a bizniszben aktívan, igaz, picit más területen, mert fiú vagyok. Mondjuk a sikolyom lányos.
Én is blogoltam/blogolok róla, ahol olyan szörnyű dolgokról írtam, mint pl. egy vérvétel. Aztán elolvasom a Te soraid és kiderül, hogy én vidámparkban voltam egész évben.

Ami a sztómát illeti: nekem egy hónapig volt. Nem a legjobb dolog a világon, ellenben kizárólag élő személyek kaphatják, szóval ne aggasszon az új tudományod! Anno különféle dolgokat (karikatúra stb.) rajzoltam a zsákokra, az egy kicsit hangulatosabbá tette. Ez csak tippként írom...

Tudom, hogy csak most "találkoztunk", ennek ellenére adnék egy kis munkát! Kiraktam a blogodat az ajánlómba, és akárcsak a Dr. WHO főszereplője a DOKTOR, én sem szeretem a befejezéseket, így most kénytelen leszel folytatni a blogod! Bocs!

Amint látod, okosat nem tudok írni, több hülyeséget meg nem akarok.

Van egy csomó dolgod, szóval:

HAJRÁ!

Üdv.,
Misi

Altezza 2013.12.13. 01:03:07

Ui.:
Remélem, nem bánod az extra kattintásokat. ;-)