***English translation now available on the bottom***

Hugom egy baratnoje az alabbi verset adta neki amikor bekerult a korhazba. Ezt tovabbadta nekem is, mert neki anno nagyon sok erot adott.

Vaci Mihaly: És mi élünk!

Élni, élni, élni, élni...-élni kell!
Félni, sírni, könyörögni, menekülni nem lehet!
Élni bátran, szembenézve, csak azért is, dacosan vagy összetörve!
Betegen és elhagyottan, városokban, börtönben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva - élni kell!

Élni kell, mikor kimondják:-"Rák!"-"Gümokór!"
Élni kell és állni kell és nem lehet ott összerogyni, felzokogni!
Élni kell, ha tudatják:-"Létszámfeletti!"
Élni kell, ha sziszegik:"Már nem szeretlek!"
Élni kell, ha zokogják Anyánk ágyánál:-"Késon jöttél!"
Élni kell, ha hirdetik:-"Életfogytiglan!"
Élni kell, ha dob pergeti:-"Golyó által!"
Élni kell még, élni kell még pár óráig!

Élni kell, bár tudjuk jól,hogy a világon mindenütt halálunk készül.
Élni kell, bár tudjuk azt, hogy most is, most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad!
Élni kell, mikor tudjuk, hogy embereket most is ölnek!
Élni kell, mikor már sokszor érezzük: - nem lehet élni!

S élni kell, ha kuporgatva napot napra;
élni kell, ha könyörögve, reménykedve: - egy tavaszt még!
Élni kell, ha tudjuk azt: alázat, szégyen
félelmünk és rettegésünk még egy évért, még egy évért!
Élni kell, így, alkudozva, megalkudva, mindenáron!

És mi élünk! Jaj, mi élünk! Így is, bárhogy, élünk, élünk!
Szembenézve, dacosan és összetörve, reménykedve,
betegen is, elhagyottan, városokban, börtönökben vagy föld alatt,
szerelmessel együtt sírva, gyermekekbe kapaszkodva - élünk, élünk!

Élünk, bár tudjuk, hogy most is többen halnak
hasztalan és értelmetlen, mint ahány rózsa lehervad.
Élünk, élünk, bár sokszor már érezzük - nem lehet élni!
Mégis élünk, semmi másért, csak mert úgy szeretünk élni!
Élünk, jaj, mert úgy szeretjük, szeretjük az életet!
Mert annyira élok vagyunk, és annyira emberek!

****************************************************************************

A dear friend of my sister's gave her a poem whilst in the hospital. She gave this to me, because it had given her tremendous strength during her stay. 

Vaci Mihaly: And we live! 

To live to live to live to live...we must live!
To worry, to cry, to beg - there's no escape!
Courageously, come what may, just because, defiantly or broken!
Ill and abandoned, in cities, behind bars or beneath the earth
Crying with loved ones, clutching children, we must live!

We must live when they say: "It's cancer! It's TBC!"
We must live and we must stand we can't just collapse and cry!
We must live, when they shout: "Redundant!"
We must live, when they hiss: "I don't love you any more!"
We must live, if they weep at our mother's bed: "You're too late"
We must live, when court rules: "Death sentence!"
We must live, when drums roll: "By the shot of a bullet!"
We must live, we must live for a few more hours!

We must live, though we know our death awaits us near and far
useless and pointless, like every wilting rose
We must live, when we know, many are dying as we speak
We must live, though we often feel - we can live no longer!

And we must live, if destitute, from day to day,
We must live, begging and hoping - just one more spring!
We must live, disgracefully, shamefully
afraid and worried, for another year, another year
We must live, broken, defeated, no matter what! 

And we live! Oh, we live. This way, any way, we live, we live!
Courageously, defiantly and broken, hoping,
ill and abandoned, in cities, behind bars or beneath the earth
Crying with loved ones, clutching children, we live, we live. 

We live, though we know many are dying as we speak
useless and pointless, like every wilting rose
We live, we live, though we often feel - we can live no longer
We live, for nothing but because we love to live!
Let's live, oh, because we love, we love life 
Because we are so alive, and so human!

Elet Lista! / Life List!

 2013.12.11. 13:23

*English version on bottom!*

Tegnap elkezdtem bakancs listát írni, aztán rájöttem, hogy szó sem lehet bakancs listáról, hiszen nem az életem vége közeledik. Valójában most kezdodik az életem igazán. Úgy tunik kapok még egy esélyt, és most máshogy (jól?) fogom csinálni. Szóval nem bakancs lista lett belole, hanem élet lista!


Valahogy így szól:

- Írok valamit, ami jelentoségteljes: akár blog, akár regény…
- Kiiktatom az olyan embereket az életembol, akik idegesítenek, vagy rossz hatással vannak rám.
- Kapcsolatot ápolok azokkal az emberekkel, akiket szeretek, akik tényleg a barátaim.
- Etetem saját testem és a családomat. Fozök magunkra!
- Megismerem saját testem erosségeit és gyengeségeit. Megbocsátom magamnak, hogy nem vagyok tökéletes és szeretni fogom a testem.
- Megbocsátok Anyámnak. Azt adta nekem, amit tudott,: az életem és odaadó szeretetet az elso években. Ez igazán nem kevés, akkor is, ha “csak” ennyi.
- Választok egy hobbit (talán a fozést?)
- Ha eljön az ido, mindenrol az igazat mondom majd Biankának: fiúkról, szexrol, anyaságról, életrol…
- Valahogy tudtára adom a férjemnek, hogy mennyire szeretem és mennyit jelent nekem.
- Nem kuporgatok – elköltöm az elköltheto pénzünket.

Szóval erre jutottam idáig. Remélem elso körben ezek a gondolatok behozzák azt a pozitív változást, amire szüksége van az életemnek.

****************************************************************************************************************

Yesterday I started writing a boot list. Then I realised that this is absurd: my life isn't about to end. It is only now truly beginning. It seems I have received another chance, and this time I will do it differently (better!) So this is not a boot list, it's a life list!

And it goes something like this:

- I will write something meaningful: A blog, or a novel...
- I will stop giving time to people who annoy me or have negative effect on my life
- I will concentrate more on those who I love, who are my true friends
- I will feed myself and my family. I will cook for us!
- I will get to know my strenghts and weaknesses. I will forgive myself for being unperfect and learn to love my body
- I will forgive my mother. She gave me what she could: My life and unconditional love in the first few years. This is truly a lot, even if it is all that she gave.
- I will chose a hobby I love (perhaps cooking?)
- When the time comes, I will tell Bianka only the truth: About boys, about sex, about motherhood and about life
- I will let my husband know how much I love him and how much he means to me
- I will stop pinching pennies: I will spend the money we have to spend!

So this is what I have so far. I hope these thoughts will bring the positive change that my life needs so badly.

Kicsi lepesek / Small steps

 2013.12.08. 23:00

*English version on bottom!*

Nem tudom elképzelni, hogy 10 nap múlva hazaengednek.

Egészen elképesztőnek tűnik mindaz, aminek addig történnie kell, be kell gyógyulnia, meg kell erősödnie.

Először is, gyógyuljon be az a hatalmas vágás annyira a hasamon, hogy ne kelljen fájdalomcsillapító. Jelenleg a hasam úgy néz ki, mint egy élő amőba játék, ahol az „O” igencsak nyerésre áll.

Aztán, ha ez megvan, meg kell tanulnom újra használni a jobb lábamat.  Na, jó, meg kicsit a balt is. (Állítólag a fájdalomcsillapító rontja a keringést a lábamban.)

Aztán, ha ez is megvan, meg kell tanulnom használni a sztómákat, ami csak azért tűnik olyan elképzelhetetlennek, mert még a nővérek sem tudnak igazán tisztán bánni velük.

És akkor talán, talán hazamehetek és élhetek  kvázi normálisan.

De van egy bölcs barátnőm, akivel egyszer hegyet másztam, és mikor megtorpantam egy lépésnél, ennyit mondott nekem: „Kicsiket lépjél, csak egy picit akarjál följebb kerülni, hidd el nekem, onnan majd meglátod a következő lépést!”

Szóval ezt teszem most én is. Csak a következő lépésre gondolok, az pedig az, hogy holnap valamikor kihúzzák az orromból ezt a gyomorszonda csövet, és talán végre tudok majd 3 óránál többet aludni.

******************************************************************************************************

I can't believe that I will be home in ten days. 

It just seems unimaginable, that all that needs to happen will happen, all that needs to heal will heal and get stronger so quickly...

First of all, the huge cut on my stomach needs to heal so that I needn't take painkillers. At the moment my stomach looks like a game of knots and crosses where the knots are winning...

After that has healed, I need to learn how to use my right leg again...and my left. (They say the painkillers are disrupting my blood circulation) 

Once this is done, I will need to learn to use my stomas, which only seems difficult because not even the nurses know how to use them properly. 

After all that I can go home and live a quasi normal life. 

But I have a wise friend with whom I once climbed a mountain, who at a difficult step said to this to me: "Take small steps, only aim a little higher, trust me, you'll see where you need to step next!"

So this is what I will do now. I will only concentrate on the next step, which is getting this nose tube taken out at some point tomorrow, which goes all the way down to my stomach. And then I can hopefully sleep for more than three hours at a time. 

Címkék: kórház gyógyulás műtét intenzív osztály

*English version on bottom!*

Vannak jó napok, es vannak rosszabbak. Ma például rosszabb nap van. Valahogy zavar minden. Unom magam, unom a gyógyszereket, es a vizsgálatokat, ha pedig valami jó történik (mondjuk látogatók jönnek vagy ihatok valamit) az annyira lefáraszt, hogy 15 perc után a pokolba kívánom az egészet (bocs csajok!)

Egész nap csak figyelem az órát a falon és nézem, ahogy ketyegnek a percek kínzó lustasággal. A rádióból szól egy élet, amimhez most mintha nem sok közöm lenne. Emberek közlekednek, aggódnak a szél miatt, rohannak karácsonyi partikra, es ajándékokat venni a plázákba... Fogok is én idén karácsonyi ajándékokkal foglalkozni! Örülök, ha egyáltalán hazaérek karácsonyra.

És ott az a bizonyos dolog. Az a bizonyos szőke valaki, akiért csinálom ezt az egészet, akire most minden erőmet összeszedve próbálok NEM gondolni. Mert amikor eszembe jut akkor az is eszembe jut, hogy mi helyett vagyok itt. Így hát összeszorított foggal pusztán arra törekszem, hogy innen ki! Innen Ki!

Na lám, még ez is fáraszt.

Lesz még jobb is, megígérem! 

*****************************************************************************************************************

There are good days and there are bad ones. Today is a bad one. Somehow everything bothers me. I'm bored, I'm sick of the medication and checks, and if something good happens (like, I have visitors or I am finally allowed a drink) it exhausts me after 15 minutes and I just want it to be over (sorry girls!)

I watch the clock all day long -  the minutes ticking by painfully slowly. Through the radio I hear of a life outside that has nothing to do with me. People are rushing around, worrying about the weather, hurrying to Christmas parties, and to buy gifts in the shops..Will I even worry about Christmas gifts! I'll be glad to be at home at all this Christmas...

And there is something else. A certain blonde someone, for whom I am still fighting with it all, who I try so hard NOT to think about. Because when I do I realise what I am missing out on. So I soldier on and don't think - all I strive for is to get out of here!

No see, even this is exhausting.

It will get better, I promise! 

Címkék: kórház intenzív osztály Bianka

*English version on bottom!*

Az a jó hír, hogy élek. A rossz hír pedig, hogy a bikini szezonnal örökre vége. (Két sztóma is van a hasamon) Viszont, soha nem kell majd sorban állnom a WC-nél a buliban, bár feszes toppokat sem nagyon fogok tudni hordani. Ugyanakkor, talán így 33 évesen nem is akkora tragédia hogy megszabadulok a köldökvillantós tapadós felsőktől. Na, mindegy. Lényeg az, hogy élek és úgy tűnik a műtét sikerült.

Itt vagyok az intenzív osztályon, balra egy sárga függöny, jobbra egy ablakos fal, ami egy elkerített helyiségre néz. Az így kapott keretben látom a világot. Mintha egy kis TV-ben nézném a Grace Klinikát.  Mindenkinek megvannak a maga kis dolgai, mini traumák, pletykák.  A vonzódások szálait még nem sikerült kigubóznom, de ha elég hosszan figyelem azok is tuti előkerülnek.  Csak az a különbség, hogy itt, ha valaki „tahikardiás” akkor nem „fibrillál” rögtön és nem kell azonnal kiütni, hanem szimplán csak gyorsabban ver a szíve a kelleténél.  Ahogy nekem is. (Mekkorákat nevethetnek az egészségügyi dolgozók ezeken a sorozatokon!)

Amúgy rettentően aranyosak. Kék ruhában orvosok jönnek, mennek. Fehér köpönyegben a főorvos, de a legtöbbet a zöld ruhás nővérek tesznek értünk. Ők a kis angyalaink. Extubálnak, teát hoznak, infúziót kötnek és párnát igazítanak. 

Már megkaptam a vért. Valamennyit a műtét alatt a többit meg tegnap este. Mosolyogva gondoltam bele, vajon kié lehet...

******************************************************************************************************************

The good news is, that I am alive. The bad news, that bikini season is forever over. (I have been fitted with a permanent stoma)  But, looking on the bright side, I will never need to stand in line for the loo at parties...Though I won't be able to wear tight or stomach flashing tops any more, I think this won't be such a loss at the age of 33...Oh well. Bottom line is I am alive and it seems the operation was successful. As I found out I also have Tachycardia, which basically means my heart beats faster than it should. 

I am attached to a drip, to my left a yellow curtain, to my right a window overlooking a patient in a separated area. This is how I see the world. Like in a little TV, its just like an episode of Gray's Anatomy. Everyone has their little problems, gossip...I haven't discovered the flames of attraction between the staff yet but I'm pretty sure if I stay long enough they will emerge...

They are really sweet. The doctors come and go in their blue scrubs, The main doctor in white, but the green clad nurses do the most for us. They are our little angels. They extubate, bring tea, take our blood pressure and adjust our pillows...

I have received the blood you all sent. Most of it before the operation and the rest yesterday. I smiled to myself as I wondered to whom it may belong...

Címkék: kórház műtét véradás intenzív osztály sztóma

Véradás / Blood Donation

 2013.12.01. 22:45

*English version on bottom of post* 

Az ember tudja, és már nagyjából hozzászokott ahhoz, hogy ha kórházba kell mennie, akkor magának kell vinni a WC papírt, törölközőt, evőeszközt, ivóvizet – de hogy a transzfúzióhoz szükséges vért is gyakorlatilag nekem kell megszereznem, az egy kicsit meglepett.

Pedig igaz.  Azt mondták a nővérek, hogy sok vérre lesz szükségem a műtéthez.  Egészen pontosan 5 egységnyi vérre, (ami nem igazán tudom, hogy mennyi, de állítólag sok) és ha jót akarok, akkor kérjem meg az azonos vércsoportú rokonokat, barátokat, hogy menjenek el az Országos Vérellátó Központba, és adjanak vért a nevemre, ugyanis óriási vérhiány van az országban, és ha ezt nem teszem meg, akkor egyszerűen nem lesz számomra vér.

Hirtelen átfutott az agyamon, hogy ugyan kitől kérhetnék én vért.  A szüleim 60 fölöttiek, az összes testvérem és unokatestvérem külföldön van.  „Majd felteszek egy posztot a Facebook-ra” mondtam félig viccelődve a nővéreknek, viszont hangosan kimondva már nem is tűnt akkora butaságnak.  Megfogalmaztam hát egy rövid kis kérelmet és fel is tettem az üzenő falamra.

Ezután olyan történt, amire nem számítottam, és az óta is csodálkozva állok előtte.  Először csak pár üzenet jött vissza az ismerőseimtől, hogy tudnak, vagy nem tudnak segíteni.  Aztán elkezdték megosztani, újra posztolni az üzenetem; képet tettek be hozzá, szöveget írtak mellé, egyik barátnőm megosztotta egy általa kezdeményezett Facebook oldalon is.  Majd jöttek az üzenetek, napi több tucat, ismerősöktől és idegenektől, hogy segítenek, hogy mennek, hogy gondolnak rám és tartsak ki.  Egyre többen osztották és egyre többen jelentkeztek.  A vér nagyon gyorsan összejött – de összejött valami más is, ami legalább olyan értékes!  Egy csapat lelkes ember tele pozitív energiával, egy bizonyíték, hogy igenis segítünk egymáson, ha baj van, és egy sejtés, hogy talán mégis jól van ez a világ összerakva, és érdemes embernek lenni benne.

Legyen ez a bejegyzés egy hatalmas köszönetnyilvánítás mindenkinek, aki a napokban elment és adott nekem vért.  Mindenkinek, aki elment, de valamiért nem sikerült leadnia, mindenkinek, aki csak azért nem ment el, mert nem adhat, mindenkinek, aki beszervezte az ismerőseit, vagy szólt valakinek, vagy egyszerűen megosztotta a Facebookon a posztot!  Óriási segítség és inspiráció vagytok a számomra!

***************************************************************************************************************

As any Hungarian knows, and expects, that when you need to go into hospital you need to take your own toilet paper, towels, cutlery and drinking water - but the fact that you need to bring your own blood for the transfusion surprised me a bit.

But it's true! The nurses say I will need a lot of blood. 5 units to be exact ( I don't know how much that is exactly, but they say a lot) and if I want what's best for me I need to ask my relatives with similar blood type to go and donate blood in my name at the local Donation Centre. There are huge deficits of blood in the country, and if I don't do this, they simply won't have enough blood to save my life.

It crossed my mind, who can give me this much blood? My parents are both 60+ and all my siblings and cousins live abroad. "I'll put up a post on facebook", I thought to myself and mentioned to the nurses jokingly, but as I said it out loud it didn't seem like such a silly idea. So I wrote a little plea and put it up in my newsfeed.

What happened after this was something I never would have expected, and it still baffles me. First I only got a few replies from my friends, whether they can or can not help. Then they started sharing my status, reposting my message, putting a photo, writing their own words, or  sharing on other sites.

Then the messages started coming in, dozens a day, from friends, acquaintances and strangers, that they would like to help, that they are thinking of me and to stay strong. More and more people shared my status and more and more offered me their blood. The 5 units of blood gathered quickly, and along with it something else, which is just as important! A group of enthusiastic people full of energy, proof, that we help each other in times of need, and a thought, that perhaps this world is built right after all and it is worth living here.

This entry is a huge thank you to everyone, who in the past days has gone and given me blood. To everyone, who went, but for some reason couln't give blood. To everyone who only didn't go, because they can't, and to everyone who asked a frend or relative to go, or simply shared my facebook post.

You are all a huge help and inspiration to me!

Címkék: facebook kórház műtét véradás

Amikor a méhem eltávolítása után, a sugárkezelés ellenére elkezdett visszanőni a daganat, sokan körülöttem elkezdtek kétségbeesetten másik orvost keresni, ajánlani nekem.  Valamiért nem voltam akkor még rá vevő, bár a kis piros lámpa messze az agyam egyik eldugott zugában nekem is elkezdett villogni.  A férjem volt az, aki „gerilla” módra beszervezett nekem egy találkozót egy orvossal; mire tudomást szereztem róla már időpontom is volt hozzá.

Dr. H tudományos igazgató az egyik Budapesti kórházban és a férjem egyik haverjának a barátja.  Ő sem nem nőgyógyász, sem nem onkológus és először nem is értettem, hogy mit tudna értem tenni ez az ember.  Akkor még igazán ő sem tudott sokat hozzáfűzni a dolgomhoz.  Csak annyit mondott, hogy ha azt mondják nekem, hogy nem lehet megműteni ezt a daganatot, akkor keressem fel.  Fiatal vagyok, pici gyerekem van, ne fogadjam el azt, hogy nem lehet, hanem küzdjek meg az életemért. 

Természetesen azon a Pénteken rögtön őt kerestük fel, amikor az onkológusom azt mondta, hogy nincs tovább.  A sors keserédes ajándéka, hogy ő éppen valami nagyon komoly nőgyógyászati konferencián ült, olyan emberekkel egy asztalnál, akik az ország legnagyobb szaktekintélyei ezen a téren – akikkel saját bevallása szerint 10 évente találkozik egyszer.  Azt mondta, hogy ha azonnal átküldöm a leleteimet, rá tudnak nézni.

Megnézték és megvitatták, szervezkedtek, szerveződtek, végül arra a véleményre jutottak, hogy elméletileg meg lehet műteni.  Természetesen sok mindenen múlik még, ráadásul az az ember, aki meg tudja csinálni ott sem volt, viszont létezik, és így létezhet egy olyan verzió is hogy meg lehet csinálni. 

Hétfőn reggel ott ültünk dr. H irodájában, aki felvázolt nekünk egy dr. House epizódba illő műtétet, amihez kell belgyógyász, nőgyógyász, onkológus és egy biztos kezű sebész.   Egy nagyon komoly és bonyolult műtétet, szerveket és funkciókat kell majd beáldoznunk, de elméletileg meg lehet menteni vele az életemet.

Szerdára kaptam tőle pár nevet és telefonszámot.  A műtétet egy bizonyos Dr.U. tudja megcsinálni, de ő még mindig külföldön van és talán még nem is tud rólam, viszont menjek el Dr. A-hoz, aki úgymond „alá dolgozik” és csináltassak ultrahangot.  Az ő meglátásán múlik, hogy belevágnak, illetve belémvágnak e vagy sem.  Továbbá keressek fel egy bizonyos B. Professzort is, aki a II. Női klinikán osztályvezető, mert az ő ajánlásával és rá hivatkozva fogok tudni Dr. U. és Dr. A.- hoz bekerülni.  Így hát, annak immár teljes tudatában, hogy milyen komoly hátszelet készülök kifogni, elkezdtem telefonálni.

Ha már ennél a hasonlatnál maradunk, a hátszelet kifogva hihetetlen sebességgel kezdett el az ügyem kis tutaja száguldani.  Péntek reggel már Dr. A. várójában ültem, ahol egy fájdalmas, de gyors vizsgálat után kiderült, hogy ezt a daganatot ki lehet műteni, sőt, csak műteni lehet.  Felhívtam Professzor B.-t aki, bár még mindig nem beszélt Dr. U.-val azt tanácsolta, hogy készüljünk a műtétre, és hogy ne kelljen majd a minden féle vizsgálatok miatt késlekedni, már most csináltassam meg a szükségeseket, ebben kérjem Dr. H segítségét.

Hétfő hajnalban Dr. H. rendelésén gubbasztottam álmosan és még délelőtt elkészült minden vizsgálat.  Kedden délelőtt éppen az Uzsoki korházban üldögéltem az osztályvezető főorvosra várva (ha már egyszer múlt héten bejelentkeztem hozzá, akár beszélhetnék vele) amikor felhívott Dr. H.  Azt mondta, hogy a következő pár percben fel fog hívni Professzor B. titkárnője egy 20-as számról és azt MINDENKÉPPEN vegyem fel, ugyanis Dr. U. telefonszámát fogja nekem lediktálni.  Pár perc múlva jött a telefon, és én Dr. U.-t 11 körül rögtön fel is hívtam.  Azt mondta, hogy mielőtt dönt a műtétről azért ő is meg akar vizsgálni, és ha még 12-ig odaérek az István Kórházba, akkor megvár.  Naná hogy odaértem.  Megvizsgált, megbeszéltük és kitűztük a dátumot.

December 3-án fogják elvégezni rajtam azt a műtétet, amire nekem az Uzsoki kórházban az onkológusom azt mondta, hogy nem lehet megcsinálni.  Nem biztos, hogy sikeres lesz, de megpróbálják, és nekem most ez bőven elég ahhoz, hogy legyen miben reménykednem. 

Felhívtam Dr. H-t, hogy megköszönjem neki azt, ahogy kitaposta előttem az utat és fogta a kezem, amíg végig mentem rajta.  Hogy megkérdezzem, ugyan mivel tartozom én ezért, mire ő csak annyit mondott: „Semmivel Zsófika, gyógyuljon meg!”

Ez Történt Idáig.

 2013.11.21. 19:39

Valószínűleg HPV-alapú méhnyak rákom van.  Azért csak valószínűleg, mert HPV-re soha nem vizsgált senki.  Chlamydiára igen, de HPV-re nem.  Februárban kezdődött az egész, hetekig tartó erős vérzéssel, komoly fájdalmakkal.  Egy elég drága magán klinikára jártam ahol a nőgyógyász látta ugyan a hatalmas oda nem illő valamit a méhszájamon, de mivel úgy ítélte meg, hogy a P4-es citológia gyulladáson kívül nem utalt másra, nem akart rákról beszélni.  Teltek a hetek, próbáltunk ezt, vizsgáltunk azt, végül Májusban (igen, két hónappal később) már annyira véreztem, hogy egy „egészségügyi abrasiot” javasolt, ami ha nem is állítja meg a vérzést, legalább fényt deríthet arra, hogy mi a bajom.

Nagy lehetett a kapkodás a szuper drága magán klinikán ahova küldtek elvégezni a kis műtétet.  Végül egy több órás életmentő küzdelem lett belőle. (A nővérektől úgy tudom, hogy a nőgyógyászom és a műtétet végző professzor nagyon összevesztek.)  Arra ébredtem, hogy a méhemet kivették, és a professzor szerint rákos volt.

Az volt, ezt később a szövettan igazolta.  Viszont kivették, a professzor azt mondta, hogy 70% rá az esély, hogy ezzel meg is oldottuk, de nem kockáztatunk, ezért elküldött az Uzsoki korházba, egy általa nagyra tartott onkológushoz utókezelésre.  Nem aggódtam, hiszen kiszedték.  Nem éreztem, hogy baj lenne, így az sem zavart, hogy eléggé komótosan álltunk neki az utókezelésnek.  Május végén volt a műtét, de a konkrét sugárkezelést csak Julius elején kezdtük el.  Időközben végeztek rajtam egy teljes alakos CT-t is, ami szerint nem maradt gyanús elváltozás sehol.  (Bár az szerint a méhem is éppen és egészségesen a helyén volt!)

Sugarat és Chemo-t egyszerre terveztek adni, de a vérvizsgálaton kiderült, hogy olyan alacsony a hemoglobin szintem, hogy az onkológus szerint a Chemo csak ártana nekem.  Azt mondta, hogy a hatalmas vérveszteség miatt a műtétet gyorsan és kapkodva be kellett fejezni így elzárhattak fontos artériákat, amik szükségesek lennének a terület oxigénellátásához.  Szóval nem is biztos, hogy ez helyre áll egyhamar.  „Szedjen vasat.  Viszont látásra.”

Borzasztó fájdalmaim voltak, amire az onkológus csak mosolygott, hogy biztos pszichés, hiszen a sugárkezelés nem fáj.  Vagy a műtéttől is lehet.  „Szedjen fájdalom csillapítót.  Viszont látásra.”

 Végül visszamentem fájdalmaimmal a professzorhoz.  Ő sem tudott mit mondani, puszta kíváncsiságból vizsgált csak meg, amikor észrevette, hogy a daganat sajnos tovább nőtt a hüvelyemben, (ezt később egy MRI vizsgálat igazolt is.)  Nem volt meglepődve.  Az onkológus sem.  Folytattuk a sugárkezelést úgy, ahogy elkezdtük, a Chemo-ról továbbra sem beszéltünk.  

Egy fiatal orvos, miután elsírtam neki a bánatomat, elkezdett intravénásan vasat adni nekem, és pár héten belül a vérképem helyre is állt, de azt már nem vizsgálta senki.  A Chemoról mintha teljesen elfelejtkeztünk volna.  Ráadásul az onkológus szabadságra ment, és mire visszajött, a sugárterápiának vége is lett.  „Hüha, mit varázsoltak itt maguk?”  Mondta elismerően a vérkép láttán.  „Na, mindegy, most már vége a kezelésnek és egy Chemo nem Chemo.   Viszont látásra”

Az utolsó beadott sugár adagtól számítva 2 hónappal később kaptam időpontot MRI-re.   A vizsgálat azt mutatta, hogy a daganat, köszöni szépen jól van, nagyjából ugyanakkora, nagyjából ugyanott mint a kezelés elején.   Amikor az eredménnyel megjelentem az onkológusnál, ahogy megbeszéltük csak ennyit mondott: „Hát jó.  Végül is nem jó, de rossz sem.  Viszont látásra”

Nem értettem.  Mi a következő lépés? Hogyan tovább? Mit kell tennem? „Ha súlyosbodik a panasz, jöjjön vissza, de ne ide, hanem oda ahol műtötték.  Viszont Látásra.”  Még mindig nem értettem.  De mi lesz most így velem? Az onkológus kezdett türelmetlen lenni.  „Semmi.  Nincs tovább.  Nem lehet mit csinálni.  Tanuljon meg ezzel együtt élni.  Viszont látásra.”   Akkor már sírtam.  Hogyan? Meddig? Ideges lett.  „Ezt nem tudom megjósolni.  Keresse fel a Hospice Alapítványt.  Viszont látásra.”  Mivel látta, hogy már nagyon sírok, leírta nekem egy papírra mindezt és végleg kitessékelt az irodájából.

A mai napig nem értem miért mondott le rólam ilyen könnyen.  Fiatal vagyok, és persze nem vagyok orvos, de nekem nem tűnt úgy, mint ha mindent megtettünk volna.  Ott volt velem egy barátnőm, és bár akkor nagy volt a zűrzavar, a könnyeim között csak távolról hallottam a hangját, mégis tisztán emlékszem egy valamire, amit mondott.  „Azért mondta neked ezt, mert Ő nem tudja, hogy kivagy!”  És igaza van.  Ha tudná, hogy ki vagyok, akkor azt is tudná, hogy én nem mondok le magamról, és nem keresem meg a Hospice Alapítványt!  Megyek tovább, keresek orvost, papot, sámánt, varázslót vagy bárkit – mert én NEM vagyok hajlandó ebbe belehalni.

Címkék: rák méhnyakrák daganat sugárkezelés Nőgyógyász Citológia P4 méheltávolítás MRI vizsgálat

Előszó

 2013.11.21. 19:35

Nagyon sokszor akartam már blogot kezdeni.  Volt, amikor sikerült is, például amikor egészen váratlanul egy ismert lemezkiadó kiadta a punk-rock zenekarom lemezét.  Persze ahogy a lemez iránti érdeklődés sem, a blog sem volt túl hosszú életű.  Aztán gondoltam rá, amikor a cég ahol dolgoztam megszüntette a magyarországi irodáját, fogta a bútorokat, a számítógépeket és a kollegákat, és mindannyinkat visszaköltöztetett az Amsterdami anyacéghez – de voltak kollegák, akik megtették helyettem is.  Eszembe jutott, amikor terhes lettem, sőt az a blog is érdekesnek ígérkezett, amit akkor kezdtem volna, amikor a kislányom váratlanul a 31. hétre megszületett.

Gondoltam rá amikor arra ébredtem a kórházban, hogy kivették a méhemet és rákos vagyok.  A sugárkezelés alatt is többször eszembe jutott, mégis vártam vele.  Mostanáig.  Most, amikor az első orvos közölte velem, hogy nincs tovább és nincs remény, már nem várhatok vele többet.

Félreértés ne essék, NEM szándékozom ebbe belehalni.  Amikor az orvos közölte velem, hogy nincs tovább, nem kétségbe estem, hanem mérges lettem.  Mérges lettem, felháborodtam aztán nagyon hamar rájöttem, hogy ide ennél több fog kelleni.  Itt már nem elég az, hogy elmegyek a kezelésre, és az egészségügyre bízva magam kivárom az eredményhirdetést.  Ki kell próbálnom mindent, meg kell hallgatnom mindenkit, az életet akarnom kell, és küzdenem kell érte.

 Így hát, kedves Olvasó, meghívom, hogy tartson velem ezen az úton, amint én felkenem az arcomra a harci festéket, és megküzdök a rákkal! 

Címkék: blog rák sugárkezelés

süti beállítások módosítása