Kedves Baratok, ismerosok:

Este az RTL Klubban es az utana levo Fokuszban lesz a Zsofirol egy osszefoglalo. 

Vera & Csalad 

Kedves Barátok,

Zsofia ma hajnalban elhunyt.

Nagyon köszönjük minden ismerősnek az elmúlt hónapokban kapott sok biztatást, látogatást, telefonhívást, segítséget, levelet, vért.

A temetést még szervezzük: előreláthatólag a jövő hét utáni héten lesz, hétközben. Aki esetleg nem dolgozik, ráér és szeretne eljönni, szóljon és amint tudjuk megadjuk a pontos részleteket.

Vera & Család

*******************************

Dear Friends,

Zsófi has passed away early this morning.

Thank you for all the emails, letters, visits and phone calls over the past few months.

We are currently arranging her funeral; while most of you won't be in the country to join, if by any chance you are here and would like to attend or would just like to talk, please get in touch.

Vera & Family

Négykézláb puccsitok a vizsgálóágyon.  A doktornő folyamatosan exkuzálja magát a megalázó pozíció miatt, de én inkább amiatt az 5cm hosszú tű miatt aggódom, amit a gátamon keresztül belém készülnek szúrni.

Fáj, természetesen fáj, de az egész csak pár másodpercig tart.  Pár másodpercig bármit ki lehet bírni.  Nekem viszont egész nap fáj.  Egész nap, minden nap és nem kicsit. A daganat, vagy bármi, ami ott van, valami idegpályát nyomhat, és ezért elviselhetetlen fájdalmaim vannak.  A háziorvos által felírt gyógyszerek már nem segítenek, így jutottam el a fájdalom ambulanciára.

„Ugye tisztában van a betegségével?” Kérdezi a doktornő.  Kicsit bután nézek rá.

„Hát, még nem biztos, hogy rák, még lehet bármi…” mondom.  Erre olyan arccal néz rám, mintha csak azt mondaná: oh te naivé, téveszmés kislány!

„Azt mondják, hogy valószínűleg hegesedés…” dadogom az eddig használt mantrámat.  A doktornő nagyot sóhajt.

„Én csak nem akarom, hogy nagyon bele élje magát aztán meg csalódjon.” Mondja.  Jönnek a könnyek.  „Jaj kicsim.” Simogatja a fejemet. „Készüljünk fel a legrosszabbra, aztán ha nem az, akkor örülünk.”

„Nem az…” Suttogom. 

Fél órát sírok a kanapén, közben hoznak nekem vizet, kapok fájdalomcsillapítót, és mivel dél van össze dobnak nekem egy ebédet, ropiból, tegnapi konferenciáról maradt pogácsából és valakinek van egy almájából.  Olyan kedvesek, hogy szinte meghatottságomban sírok már.

Később a doktornő vért vesz tőlem.  „Nagyon vérszegény, drágám.”  Csóválja a fejét és nézi a kórlapot.

„Igen, mondjuk két hete eléggé erős hüvelyi vérzésem van.” Vallom be.  Erre megint azzal a sajnálattal teli arccal néz rám.

„Hát az nem jó jel…  De valahol ezt a kis lelke mélyén maga is tudja, ugye?”  Bólogatok.

Megszédülve tántorogtam ki az irodájából, receptjeimbe kapaszkodva, és amikor másnap megjött a biopszia eredménye, már meg sem voltam lepődve.

A daganat rákos.  Visszajött.  Rákos vagyok.

Úgy sírok, mintha amíg tiltakozom ellene, amíg nem fogadom el, addig lenne rá esély, hogy nem is igaz.  Aztán lassan elfolyik alattam a padló, összecsukódik a lobbyban a lépcső, elszállnak a padok a rajtuk ülő emberekkel, a falak is elpárolognak.  Nem marad semmi.  Már sírni sem tudok.

Egyszerűen nem értem.  A múltkorit megértettem, tanultam belőle, változtam, de ez valahogy nem áll össze.  Semmi bajom, az életem 3 év dráma után végre úgy tűnik, hogy sínen van és robogok az általános jóság felé.  Most meg ez.

És már azt sem tudom, miben bízzak.  Kétszer is kivágták, utoljára jó bő kanállal, és visszajött.  A sugárkezelés meg sem kottyant neki, miért működne a Kemo?  Jártam Pránanadizni, ettem a Culevitet, mit csináljak most?  Pedig valamit kell találnom, amiben hiszek, mert anélkül nem fog menni.

Félreértés ne essék, nem halványultak a harci festékek az arcomon, kész vagyok megküzdeni vele és nem félek tőle, csak éppen a fegyveremet nem találom valahogy.  De megkeresem.  És jaj Neki, ha megtalálom!

„Recidivára nagyfokban suspect 43x40x40mm átmérőjű terime”

Nem tudom mire számítottam.  Azt éreztem, tudtam, hogy van ott valami, mégis meghasadt a föld alattam, amikor megláttam az eredményt, és zuhanni kezdtem.  Valaki adjon nekem valamit, amibe kapaszkodhatok!  Valaki mondjon valami értelmeset, amiben reménykedhetek még, mert ezt már nem bírom optimizmussal!  Mi okom van bízni, ha már a CT-re is ezt írják?  A kétségbeesés kezdett bezáródni körülöttem, mint a kórház falai.  Sosem szabadulok innen?

Dr. U azt javasolta, hogy csináljunk egy ultrahang által vezérelt biopsziát.  Másnap reggel az ambulancián keressem meg XY doktornőt, várni fog.  Persze az ambulancia nem így működik.  Ha nincs beutaló nem vehetnek fel, ha nem vettek fel nem tudnak megvizsgálni, akkor sem, ha tudnak rólam és a doktornő már vár.  Beutalót itt nem adnak, menjek a nőgyógyászatra.  A nőgyógyászaton pedig hiába hordoztam Dr. U nevét körbe, mint a véres kardot, ismeretlenül nem adnak beutalót.  Osztályról osztályra küldözgettek, én meg a könnyeimen keresztül mintha víz alatt úsznék bolyongtam a folyosókon.  Zárt ajtók, ne kopogjanak, ne kérdezzenek, magának nem vagyunk itt.

Végül egy nagyon goromba, fiatal doktornő írt nekem beutalót, de előtte még az összes szakmai és személyes frusztrációját a fejemhez vágta.  Nem hatott meg, mintha nem is hallanám.  Csak álltam ott és néztem, ahogy mozog a szája, ahogy dühösen csapkod, eltöri a tolla hegyét, majd idegesen hozzám vágja a kis cetlit.

Vissza a betegfelvételre, újra kivártam a soromat és végre, két órával a megbeszélt időpont után, bejutottam az ultrahangozóba.

„Nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni.” Mondta XY doktornő miközben a kis képernyőt nézegette. „Ez könnyen lehet hegesedés is, ekkora műtött felületen nagyon el tud burjánzani.  Nemrég egy kis hölgynek ugyanígy vérömlenyt szúrtunk.” Úgy hatottak a szavai, mint lehorzsolt térd után egy édesanya ölelése.  Ejnye, ejnye, az a csúnya CT!  Nem lenne szabad ilyeneket mondania.  Na, ne sírjál, minden rendben van. 

Jövő héten megcsinálja a biopsziát.  Egészen hátul van a daganat a kismedencémben, de olyan vékony vagyok, hogy elölről el tudja érni.  Nem köntörfalazott, fájni fog.  Nagyon.  Próbáljak meg diétázni és valami szélhajtót szedni, hogy könnyebben eltalálják.

Azt hiszem, fel vagyok rá készülve.  Ha fájni fog, hát fájjon csak.  Már majd másfél éve mindig fáj valami, ezen ne múljék.  De arra vajon fel vagyok készülve, hogy megtudjam az eredményt?  Addig, amíg bármi okom van bízni, el tudom hinni, hogy minden rendben lesz, hogy minden rendben van.  De mi lesz utána, ha esetleg az derül ki, hogy tényleg kiújulás?  Nem is bánom, hogy csak hetekkel később lesz kész a szövettan.  Most még beveszem a fájdalomcsillapítókat, és mint ha mi sem lenne természetesebb, élem az életemet.

Már egészen úgy tűnt, hogy az élet megy tovább.  Jöttem, mentem, elfoglaltam magam.  Pilates-ra jártam, gyerek szobát dekoráltam.  Dr. U azt javasolta, hogy felejtsem el az egészet és menjek vissza dolgozni.  Erre készültem.  Kicsit kipofoztam az önéletrajzomat a Profession.hu-n és kiderült, hogy van még helyem a munkaerő piacon!

Aztán pár hete újra elkezdett fájni az egyik sebem.  Borzasztóan, mintha áramütések érnének; ha álltam összecsuklottam, mondat közepén felsikoltottam a fájdalomtól.  Most újra csak fekszem egész nap és 4 darab Tramadolnak könyörgök, hogy valahogy vészeljük át a napot.

A Délpesti kórházban sikerült Dr. U-t elcsípnem.  Azt mondta, hogy ránézésre nem látja az okát a fájdalmaimnak, de csináljunk egy CT-t, mert lehet, hogy tályog alakult ki a sebnél.  Aztán a papíromra a következőt írta:

„A fájdalom lehet a műtét következménye, de tekintettel arra, hogy a műtét szeptikus környezetben történt, elképzelhető, hogy tályog, vagy korai recidíva jele a fájdalom.”

Korai recidíva.  A szemünk egy idő után kiszúrja az ilyesmit.  Egy idő után értjük ezeket a szavakat.  Egy idő után már nem nyugtat meg az, hogy „kicsi rá az esély”, meg hogy „nem valószínű”.  Már nem bízunk abban, hogy „Csak nem…” Már nem hiszünk magasabb hatalomban, ami vigyáz ránk és a puszta akarás erejében.  Vagy rákos leszek, vagy nem.  Vagy belehalok, vagy nem.  Vagy kiújul, vagy nem.

És éjszaka újra jönnek a démonok.  Egyszer már leküzdöttük, vajon másodszorra is sikerülne?  És ha sikerülne is, mi garantálja azt, hogy nem jön elő újra megint?  Hányszor lehet leküzdeni?  Meddig lehet még szerveket kivágni?  Meddig lehet harcolni ellene?  Meddig lehet ebben a félelemben és fájdalomban élni, és mikor van az a pont, amikor belátjuk, hogy ez bizony nem hátrál, nem adja fel, amíg el nem visz minket?

Késő van és elfáradtam.  Nyúlnék a lámpa után, hogy lekapcsoljam, amikor kicsi meztelen lábak csattogását hallom a folyosó kövén, majd egy kócos, álmos fejecske kukucskál be az ajtón.  „Anya?” mondja a szemét dörzsölgetve. „Idebújsz!”

Beemelem az ágyba, még azelőtt visszaalszik, hogy a kis feje elérné a párnát.  Nem, nem jöhet el az a pont, amikor feladom.  Akkor sem ha fáj, akkor sem ha elfáradtam, akkor sem ha szervenként egyesével kell megküzdenem vele.  Valakinek szüksége van arra, hogy legyek.  Részben vagy egészben, fájdalmakkal vagy anélkül, akárhogy, csak legyek.

Tegnap este éppen teát készítettem magamnak, amikor a tea filterek után nyúlva a kezembe került egy doboz Joshi Bharat által fémjelzett Lúgosító tea.  Ezt a betegségem alatt szinte végig ittam, mert valaki azt mondta, hogy a lúgos környezet kedvezőtlen a Ráknak.  Miért is ne, gondoltam, és beledobtam egy filtert a gőzölgő vízbe.  Fájdalmas emlékeket idézett az illata.

Akkoriban mindenkinek volt valami tuti tippje, különböző étrend kiegészítő készítmények, kézrátételes gyógyítók és egyéb hókuszpókuszok, amiktől valaki valahol meggyógyult.  Először borzasztóan idegesítettek.  Én mérsékelten nyitott vagyok az alternatív kezelésekre, de úgy gondoltam, ha ezek tényleg működnének, akkor talán az onkológusok is ezzel gyógyítanának, vagy legalábbis ajánlanák őket.  De nem teszik. 

Persze jönnek az összeesküvés elméletek, hogy az orvosoknak mekkora biznisz a rák, de nekem ne mondja senki, hogy ezekben a csodaszerekben nincs pénz, amikor a végén mindig kiderül, hogy a valódi eredmény eléréséhez havi több tízezer forintnyi termékre kell elköteleződnünk.   És amikor sehogy sem sikerül ezt az összeget beleerőszakolnunk a költségvetésünkbe, az ügynökünk ártatlanul megkérdezi:

„De hát nem ér meg ennyit az, hogy felnevelheti a gyermekét?”  Dehogynem.  Arcátlan bunkó.  És ha mégis meghalok hova jöhet a családom panaszt tenni?  Az igazi nagy biznisz a kétségbeesett emberben van.

Természetesen nálam is eljött az a pillanat, amikor már bármire hajlandó voltam.  Én Culevitet szedtem és a már említett lúgosító teát ittam (filteresből sajnos csak Joshi Bharatosat lehet kapni), egyszerűen azért, mert nem mertem megkockáztatni, hogy nem szedek semmi ilyesmit. 

Emellett elkezdtem Pránanadizni is, amit idővel nagyon meg szerettem. Tetszett az a gondolat, hogy a rák csak egy tünet és a „gyökerét” én tudom megszüntetni, és szerettem a kezelőbe is járni.  Néha még azt is elhittem, hogy a fájdalmaim csökkentek a kezelések után.  Ha mást nem, egyféle lelki békét nyújtott nekem az, hogy én is teszek valamit, dolgozom saját erőből a gyógyulásomon.

Végül mégiscsak egy orvos szűntette meg a kóros állapotot.  Nem tudom, lehet, hogy a Culevit helyett Varga Gombát kellett volna szednem?  Most már sosem tudjuk meg, mindenesetre amióta eltűntették a daganatot megint nem érzem életbevágóan fontosnak, hogy napi 30 tablettát bevegyek és másfél órát kézrátétellel gyógyuljak.  Lúgosító teát sem ittam már hónapok óta.

Belekortyoltam a forró italba, és felismertem az ízét.  Ez a kétségbeesés íze.  Akkoriban annyira elszántan nem voltam hajlandó meghalni, hogy fel sem tűnt mennyire meg vagyok rémülve.  Nem azt mondom, hogy ezek a dolgok nem jók semmire, de mostanában inkább egy kicsit racionálisabb megoldásokat keresek a testi-lelki egyensúlyom elérésére. 

Tettem még egy kanál mézet a teámba, és lassan elkortyolgattam egészen addig, amíg a kétségbeesés íz teljesen el nem múlt belőle.

Én úgy tudom, hogy a daganatos műtét és a kezelések utáni időben eleinte 3 havonta, majd félévente, később évente kell kontrollvizsgálatokra járni - vérvételre, MRI vagy CT felvételre - és csak az 5. év tünetmentesség után mondják azt, hogy a páciens meggyógyult. 

A műtét utáni első találkozásunk alkalmával megkérdeztem dr. U-t, hogy mikor kell ilyen vizsgálatra mennem.  Kicsit vonakodva válaszolt.  „Hát, igen, majd valamikor el lehet menni… de szerintem nem kell ezzel annyira foglalkoznunk.”  A második vizitnél is rákérdeztem, akkor is ezt mondta, és még azt is, hogy higgyem el, a rákot ő kiszedte, mindent kiszedett.  Vége van.  Menjek szépen vissza dolgozni, és nem biztos, hogy jót tesz nekem az, ha orvosokhoz járkálok.   

Félreértés ne essék, én ezt nagyon szívesen hiszem el, és nagyon szívesen nem járkálok vizsgálatokra, de a történtek után kicsit bizalmatlan lettem.  Mondták már orvosok nekem, hogy nem lesz baj, ne aggódjak.  Nem aggódtam, mégis baj lett.

A biztonság kedvéért felhívtam a kórházat ahol műtöttek, és ott is érdeklődtem, hogy esetleg az onko-team nincs e más véleményen, de az onko-team azon a véleményen van, hogy tegyek a kezelőorvosom belátása szerint.  Szóval felejtsem el, és lépjek túl.

"Nem jó orvoshoz mentél, keressél másikat.”

Érintett rokonok és barátok olyan könnyendén ítélkeznek. Talán csak a sorstársaim érzik át igazán mennyire kiszolgáltatott ilyenkor az ember.  A saját életünkről van szó, nekünk kell dönteni, hogy kire bízzuk.  De mi alapján döntenénk, amikor az egészhez a legkevésbé sem értünk?  Nem vagyunk orvosok, nem jártunk 5 + X évet a SOTE-ra.  Annyit tehetünk, hogy veszünk egy nagy levegőt és bízunk abban, hogy jó kezekben vagyunk.

Nagyon sokat gondolkodom azon, hogy hol hibáztam, hibáztam e? Mit tudtam volna máshogy tenni, aminek kevésbé drasztikus a végkimenetele?  Elsőnek mindig a nőgyógyászomra gondolok.  Azóta viszont megtudtam, hogy sajnos nem egyedi eset az enyém.  Egyre több olyan történetet hallok, hogy fiatal nőnél a nőgyógyász egyszerűen nem feltételez méhnyak rákot így hosszasan félrekezeli.  Persze én is fordulhattam volna máshoz, de amikor egy embernek az orvosa azt mondja, hogy ne aggódjon, sokkal szívesebben nyugszik meg, és nem aggódik, minthogy elkezdjen addig szaladni orvosról orvosra, amíg valaki be nem bizonyítja az ellenkezőjét.

Utólag lehetünk okosak, de valószínűleg minden úgy történt, ahogyan tudott történni – máskülönben máshogyan történt volna.  Az életemet akkor már csak dr. U tudta megmenteni, így most ő az orvosom, nincs más választásom, minthogy neki higgyek, benne bízzak.  És különben is, ezer oka lehet arra, hogy ne tartsa indokoltnak a vizsgálatokat. 

Lehet, hogy tényleg biztos abban, hogy a daganatot maradéktalanul kiműtötte.  Lehet, hogy minden olyan szervemet kiműtött, amin daganat lehet, és egyszerűen a kismedencémben már nem maradt felület ahol a rák visszajöhetne.  De az is lehet, hogy mindent kiműtött, amit lehetett, és ha ennek ellenére visszajön a daganat, akkor azon már nem lehet segíteni.

Akárhogy is, én inkább nem aggódom,  és ha dr. U azt mondja, hogy nem kell vizsgálatokra járkálom, akkor találok valami jobb elfoglaltságot.  Elvégre nem tudhatjuk, hogy meddig vagyunk a földön, és a legjobb, amit tehetünk, hogy a nekünk kiosztott időt hasznosan és élvezetesen töltjük.

Fázom.  Ülök a karosszékben, egy köntösbe és egy takaróba burkolózva, kezemben forró tea, de én fázom.  Ráz a hideg, ugyanakkor teljesen le vagyok izzadva.  Mindig ez van.  Hirtelen elönt a víz, aztán meg fázom.  Éjszaka is többször ébredek arra, hogy átázott paplanok közt didergek.  A hőmérő szerint nem vagyok lázas, szerintem nincs igaza.

„Tökre olyan, mintha klimaxolnál…” mondja a férjem.  Akár viccnek is szánhatná, de nagyon óvatos.  Mostanában sértődékeny vagyok és lobbanékony.  Olyan velem beszélgetni, mint aknamezőn járkálni.  Lép, vár, lép… és már zokogok is.  Hangosan, hisztérikusan.

Ejtek egy pár szót a műtétről magáról, ugyanis ha jól látom a konkrétumokról még nem írtam.  Ezt az eljárást a kismedence „totál exenterációjának” hívják.  Ez egy nagyon radikális műtét, amely során gyakorlatilag teljesen kiürítik a kismedencét.  Az én esetemben eltávolították az egész hüvely falat, a medence fal részét, a húgyhólyagomat, a húgyvezetéket és a végbél nagy részét.  Vékonybélből pótolták a húgyvezetéket, amit a hasfal jobb oldalán vezettek ki, a beleket pedig a hasfal bal oldalán.  (Ezek a sztómák.)   A méhemet már egy korábbi műtét alkalmával kivették, most viszont a petefészkek és a petevezetékek is eltávolításra kerültek.

Így hát egészen biztosan klimaxolok.  Normális esetben a petefészkek működése olyan 40-50 éves korunkban elkezd lassan leállni, abbamarad az ösztrogén és a sárgatest hormon termelése, aminek a mellékhatásai egyebek mellett a hőhullámok és az ingatag hangulat.  Ez egy természetes folyamat, az én szervezetem is pusztán arra reagál, a maga természetességével, hogy a petefészkeim már nem működnek (ebből a szempontból teljesen lényegtelen, hogy azért, mert már nincsenek is ott).

Akkor is furcsa.  Urbán Zsófia vagyok, 33 éves és klimaxolok.  

Világ életemben fogyókúráztam.  Az a fajta nő akartam lenni, aki törékeny és légies, vékony lábakkal és diszkrét mellekkel.  Természetesen soha nem voltam ilyen.  Erős lábakat kaptam és telt kebleket, mindez mellé elfogultságot az édességgel szemben és hajlamot a kerekedésre.  Nem mintha kövér lettem volna, de nagy munkám volt benne, és még így is folyamatosan úgy éreztem, hogy ha van valami hivatalos határ a „kövér” és a „nem kövér” között akkor nekem mindig csak pár kilóval sikerült a „nem kövér” oldalon maradnom. 

A terhességem alatt is egészségesen ettem, mozogtam amennyit tudtam, a szoptatásnál viszont borult minden.  Folyamatosan farkas éhes voltam és a kilók csak jöttek és jöttek, olyannyira, hogy még egy évvel a szoptatás befejezése után is annyira elkeserítő formában voltam, hogy sokszor ábrándoztam valami jó kis gyomorfertőzéstől, ami segítségével visszaszerezhetném a „normál” súlyomat.  Óvatosan azzal, amit kívánunk nem?

Most 48 kiló vagyok.  Ez durván 25 kilóval kevesebb, mint a szoptatós súlyom, de még a huszonéves versenysúlyomnál is – amit egyszer kemény munka és egy jól időzített szerelmi bánat eredményezett – kb 10 kilóval kevesebb.  Hát igen, törékeny vagyok és légies.  Vézna lábakkal és üres mellekkel.  Valahogy így akarhattam világ életemben kinézni, pedig most amikor zuhanyzás után a tükörbe nézek egyértelmű, hogy ez nem az én ideális súlyom.  Kiállnak a csontjaim, beesett az arcom, úgy nézek ki, mint egy auschwitzi menekült.  Nincsen jó alakom, nem vagyok szép, a szexiről meg ne is beszéljünk.  Nézegetem a régi fotókat, és nem értem mi volt a bajom magammal.  Úgy látom ez is egyike annak a sok leckének, amit ez a betegség tanít nekem.

Mindenesetre most hízókúrán vagyok.  Az összes szabály, ami szerint az elmúlt években táplálkoztam hirtelen érvénytelen lett, és kaptam helyette egy teljesen új készlet.  A kórházban elláttak minden féle tanáccsal azt illetőleg, hogy sztómával mit lehet enni, inni és mit nem, valamint konzultáltam jó öreg Dr. Google-val is.  Pár hét után azonban minden előírás betartásával felhagytam.  Nagyjából akkoriban, amikor anyukám előrukkolt egy isteni fejtett bablevessel – jó tejfölösen, úgy ahogy én szeretem.

Gondolom, mindenki szervezete másként reagál, és talán az is számít, hogy a bélnek melyik szakaszát kellett eltávolítani.  Nekem a végbelemet, így a felszívódás nagy részére van felelős szervem, mindenesetre eddig még nem volt problémám semmivel.  Pedig mindent eszem.  Mindent.  Kukoricát és káposztát is, téliszalámit és pizzát is, tejszínhabot és főtt tojást is. 

Viszont (megkockáztatva, hogy a női olvasóim nagy része most fog megutálni) sajnos még nem sikerült igazán híznom, de dolgozom rajta.  Biztos ez is egyszer csak megindul, aztán 70 kilóig meg sem állunk.  Fogok én még fogyókúrázni!  

Nyolc hét telt el a műtét óta, és kezdem magam egészen tűrhetően érezni.  A fájdalom intenzitása lecsöndesedett.  Most már nem érzek minden egyes öltést friss tűszúrásként a testemben, inkább átment az egész egy fajta tompa zsibbadásba.  Ülni még mindig nem nagyon tudok, viszont tudok úgy fészkelődni a széken, hogy képes legyek megebédelni a családommal, vagy egy kicsit gyurmázni a gyerekkel.

Pár órás programra is kapható vagyok már, és hajlandó vagyok kimerészkedni emberek közé is.  Elkísérem édesapámat a heti nagybevásárlásra, és Biankát is elvisszük néha ide – oda, játszótérre vagy mozgólépcsőzni a Plázába, amíg én átbogarászom a nemrég megnyílt H&M gyermekosztályát.  Ilyenkor estére nagyon elfáradok és a fájdalmak is felerősödnek, de simán megéri.

A legnagyobb változás az, hogy már egy ideje nem érzem azt a kétségbeesett, leküzdött érzést, ami annyira jellemző volt a lelkiállapotomra az elején.  Talán most először hiszem el igazán, hogy túléltem.  Hogy egészen biztosan megy tovább az élet, olyannyira, hogy már nem arra várok, hogy majd ha meggyógyulok mi lesz, hanem próbálom megélni azt, ami most van.  Ez az életem.  Volt másmilyen, lesz másmilyen, de most ilyen.  És nem rossz.

Azt gondoltam lehangolóbb lesz visszaköltözni a szüleimhez, de nem az (bár muszáj megemlítenem, hogy ez nem ugyanaz a ház ahol felnőttem, szóval nem a gyerekszobámban lakunk a WHAM és BROSS plakátok valamint szoc-reál játékok között.)  Jó itthon lenni, és nemcsak azért mert gondoskodnak rólunk, hanem mert úgy érzem, ezzel mindenki jól jár.  Anyukám örül, mert napközben nincs egyedül, apukám örül, mert délután van élet a házban.  Rajonganak Biankáért, az érzés kölcsönös, én meg azért rajongom, hogy a kislányom kifogyhatatlan energiájára most már hárman vagyunk.  Olyan normális család féle.  Csak a férjem hiányzik a képből, de hát neki is meg kell tennie, amit neki meg kell tennie.

Nem tudom mennyire átmeneti ez az állapot, de most először próbálok nem spekulálni, nem tervezgetni hosszú távra.  Most jó ez nekem, ma jól érzem magam.  Mindig arra gondolok, hogy lesz majd olyan, hogy édes nosztalgiával fogok ere a korszakra visszagondolni.  Majd amikor már dolgozom, Bianka óvodás és újra elindul a mókuskerék.  És bármennyire vágyom már arra a korszakra, tartozom annak az időszaknak annyival, hogy kiélvezzem ennek az időszaknak a békéjét és csendjét.