Nagyon sokszor akartam már blogot kezdeni. Volt, amikor sikerült is, például amikor egészen váratlanul egy ismert lemezkiadó kiadta a punk-rock zenekarom lemezét. Persze ahogy a lemez iránti érdeklődés sem, a blog sem volt túl hosszú életű. Aztán gondoltam rá, amikor a cég ahol dolgoztam megszüntette a magyarországi irodáját, fogta a bútorokat, a számítógépeket és a kollegákat, és mindannyinkat visszaköltöztetett az Amsterdami anyacéghez – de voltak kollegák, akik megtették helyettem is. Eszembe jutott, amikor terhes lettem, sőt az a blog is érdekesnek ígérkezett, amit akkor kezdtem volna, amikor a kislányom váratlanul a 31. hétre megszületett.
Gondoltam rá amikor arra ébredtem a kórházban, hogy kivették a méhemet és rákos vagyok. A sugárkezelés alatt is többször eszembe jutott, mégis vártam vele. Mostanáig. Most, amikor az első orvos közölte velem, hogy nincs tovább és nincs remény, már nem várhatok vele többet.
Félreértés ne essék, NEM szándékozom ebbe belehalni. Amikor az orvos közölte velem, hogy nincs tovább, nem kétségbe estem, hanem mérges lettem. Mérges lettem, felháborodtam aztán nagyon hamar rájöttem, hogy ide ennél több fog kelleni. Itt már nem elég az, hogy elmegyek a kezelésre, és az egészségügyre bízva magam kivárom az eredményhirdetést. Ki kell próbálnom mindent, meg kell hallgatnom mindenkit, az életet akarnom kell, és küzdenem kell érte.
Így hát, kedves Olvasó, meghívom, hogy tartson velem ezen az úton, amint én felkenem az arcomra a harci festéket, és megküzdök a rákkal!
