A mi családunkban két féle Szenteste szokott előfordulni; van a meghatódós, sírós Szenteste, és van a komolytalan, csipkelődős- viccelődős Szenteste. Nem igazán lehet előre megállapítani, hogy melyik évben milyen lesz. Én a magam részéről, idén a meghatódósra szavaztam volna, mégiscsak a család oszlopos tagja (jómagam) úgy tűnik megmenekült a ráktól és éppen csak hazaért a kórházból az ünnepekre, de meglepetésemre senki sem szipogott meghatottan a fa alatt. Még én sem.
Talán azért, mert mindenki itt volt, hangosak voltunk és alig fértünk el a nappaliban. Vagy azért mert mielőtt a csillagszórók kiosztásra kerültek volna, édesapám és a bátyám tűzvédelmi vitába bonyolódtak, aminek eredményeképpen a „Mennyből az Angyal” első taktusaiban még lázasan göngyölítettük a nappali szőnyeget. De az is hozzájárulhatott, hogy kicsi lányom amint meglátta a Mini Egeres csomagolópapírt a fa alatt, teljesen eszét vesztette, és úgy kellett visszafogni, mint egy szagot fogott vadászkutyát.
Így hát én szépen csendben fogtam a meghatottságomat, a könnyeimet, és elrejtettem őket egy büszke szülői mosoly mögé, amikor láttam, hogy a Bianka – nem igazán tudván, hogy mit kitől kapott – föl és alá járkált a nappaliban és halkan ismételgette a nagyvilágnak „Köszönöm a babát… Köszönöm a békát…” (Bár, gyanítom ez inkább a jó bölcsődeválasztást dicséri és nem annyira a szülői képességeinket)
Nem baj, nem bánom, hogy ilyen lett. Ez csak azt jelenti, hogy a dolgok kezdenek vissza állni a normális kerékvágásba. Végül is annak kellene a normálisnak lennie, hogy mindannyian itt vagyunk, senki sem beteg, senki sincs korházban, nem aggódunk senkiért és így marad idő az igazán fontos dolgokra. Például arra, hogy összevesszünk azon, hogy ki mosogat el vacsora után, vagy, hogy melyik TV műsort nézzük este, és ki ülhet a kényelmes kanapén.
Remélem mindenkinek ilyen volt a szentestéje! Boldog Karácsonyt Mindenkinek!
