Már egészen úgy tűnt, hogy az élet megy tovább.  Jöttem, mentem, elfoglaltam magam.  Pilates-ra jártam, gyerek szobát dekoráltam.  Dr. U azt javasolta, hogy felejtsem el az egészet és menjek vissza dolgozni.  Erre készültem.  Kicsit kipofoztam az önéletrajzomat a Profession.hu-n és kiderült, hogy van még helyem a munkaerő piacon!

Aztán pár hete újra elkezdett fájni az egyik sebem.  Borzasztóan, mintha áramütések érnének; ha álltam összecsuklottam, mondat közepén felsikoltottam a fájdalomtól.  Most újra csak fekszem egész nap és 4 darab Tramadolnak könyörgök, hogy valahogy vészeljük át a napot.

A Délpesti kórházban sikerült Dr. U-t elcsípnem.  Azt mondta, hogy ránézésre nem látja az okát a fájdalmaimnak, de csináljunk egy CT-t, mert lehet, hogy tályog alakult ki a sebnél.  Aztán a papíromra a következőt írta:

„A fájdalom lehet a műtét következménye, de tekintettel arra, hogy a műtét szeptikus környezetben történt, elképzelhető, hogy tályog, vagy korai recidíva jele a fájdalom.”

Korai recidíva.  A szemünk egy idő után kiszúrja az ilyesmit.  Egy idő után értjük ezeket a szavakat.  Egy idő után már nem nyugtat meg az, hogy „kicsi rá az esély”, meg hogy „nem valószínű”.  Már nem bízunk abban, hogy „Csak nem…” Már nem hiszünk magasabb hatalomban, ami vigyáz ránk és a puszta akarás erejében.  Vagy rákos leszek, vagy nem.  Vagy belehalok, vagy nem.  Vagy kiújul, vagy nem.

És éjszaka újra jönnek a démonok.  Egyszer már leküzdöttük, vajon másodszorra is sikerülne?  És ha sikerülne is, mi garantálja azt, hogy nem jön elő újra megint?  Hányszor lehet leküzdeni?  Meddig lehet még szerveket kivágni?  Meddig lehet harcolni ellene?  Meddig lehet ebben a félelemben és fájdalomban élni, és mikor van az a pont, amikor belátjuk, hogy ez bizony nem hátrál, nem adja fel, amíg el nem visz minket?

Késő van és elfáradtam.  Nyúlnék a lámpa után, hogy lekapcsoljam, amikor kicsi meztelen lábak csattogását hallom a folyosó kövén, majd egy kócos, álmos fejecske kukucskál be az ajtón.  „Anya?” mondja a szemét dörzsölgetve. „Idebújsz!”

Beemelem az ágyba, még azelőtt visszaalszik, hogy a kis feje elérné a párnát.  Nem, nem jöhet el az a pont, amikor feladom.  Akkor sem ha fáj, akkor sem ha elfáradtam, akkor sem ha szervenként egyesével kell megküzdenem vele.  Valakinek szüksége van arra, hogy legyek.  Részben vagy egészben, fájdalmakkal vagy anélkül, akárhogy, csak legyek.