Nyolc hét telt el a műtét óta, és kezdem magam egészen tűrhetően érezni.  A fájdalom intenzitása lecsöndesedett.  Most már nem érzek minden egyes öltést friss tűszúrásként a testemben, inkább átment az egész egy fajta tompa zsibbadásba.  Ülni még mindig nem nagyon tudok, viszont tudok úgy fészkelődni a széken, hogy képes legyek megebédelni a családommal, vagy egy kicsit gyurmázni a gyerekkel.

Pár órás programra is kapható vagyok már, és hajlandó vagyok kimerészkedni emberek közé is.  Elkísérem édesapámat a heti nagybevásárlásra, és Biankát is elvisszük néha ide – oda, játszótérre vagy mozgólépcsőzni a Plázába, amíg én átbogarászom a nemrég megnyílt H&M gyermekosztályát.  Ilyenkor estére nagyon elfáradok és a fájdalmak is felerősödnek, de simán megéri.

A legnagyobb változás az, hogy már egy ideje nem érzem azt a kétségbeesett, leküzdött érzést, ami annyira jellemző volt a lelkiállapotomra az elején.  Talán most először hiszem el igazán, hogy túléltem.  Hogy egészen biztosan megy tovább az élet, olyannyira, hogy már nem arra várok, hogy majd ha meggyógyulok mi lesz, hanem próbálom megélni azt, ami most van.  Ez az életem.  Volt másmilyen, lesz másmilyen, de most ilyen.  És nem rossz.

Azt gondoltam lehangolóbb lesz visszaköltözni a szüleimhez, de nem az (bár muszáj megemlítenem, hogy ez nem ugyanaz a ház ahol felnőttem, szóval nem a gyerekszobámban lakunk a WHAM és BROSS plakátok valamint szoc-reál játékok között.)  Jó itthon lenni, és nemcsak azért mert gondoskodnak rólunk, hanem mert úgy érzem, ezzel mindenki jól jár.  Anyukám örül, mert napközben nincs egyedül, apukám örül, mert délután van élet a házban.  Rajonganak Biankáért, az érzés kölcsönös, én meg azért rajongom, hogy a kislányom kifogyhatatlan energiájára most már hárman vagyunk.  Olyan normális család féle.  Csak a férjem hiányzik a képből, de hát neki is meg kell tennie, amit neki meg kell tennie.

Nem tudom mennyire átmeneti ez az állapot, de most először próbálok nem spekulálni, nem tervezgetni hosszú távra.  Most jó ez nekem, ma jól érzem magam.  Mindig arra gondolok, hogy lesz majd olyan, hogy édes nosztalgiával fogok ere a korszakra visszagondolni.  Majd amikor már dolgozom, Bianka óvodás és újra elindul a mókuskerék.  És bármennyire vágyom már arra a korszakra, tartozom annak az időszaknak annyival, hogy kiélvezzem ennek az időszaknak a békéjét és csendjét.