Én úgy tudom, hogy a daganatos műtét és a kezelések utáni időben eleinte 3 havonta, majd félévente, később évente kell kontrollvizsgálatokra járni - vérvételre, MRI vagy CT felvételre - és csak az 5. év tünetmentesség után mondják azt, hogy a páciens meggyógyult. 

A műtét utáni első találkozásunk alkalmával megkérdeztem dr. U-t, hogy mikor kell ilyen vizsgálatra mennem.  Kicsit vonakodva válaszolt.  „Hát, igen, majd valamikor el lehet menni… de szerintem nem kell ezzel annyira foglalkoznunk.”  A második vizitnél is rákérdeztem, akkor is ezt mondta, és még azt is, hogy higgyem el, a rákot ő kiszedte, mindent kiszedett.  Vége van.  Menjek szépen vissza dolgozni, és nem biztos, hogy jót tesz nekem az, ha orvosokhoz járkálok.   

Félreértés ne essék, én ezt nagyon szívesen hiszem el, és nagyon szívesen nem járkálok vizsgálatokra, de a történtek után kicsit bizalmatlan lettem.  Mondták már orvosok nekem, hogy nem lesz baj, ne aggódjak.  Nem aggódtam, mégis baj lett.

A biztonság kedvéért felhívtam a kórházat ahol műtöttek, és ott is érdeklődtem, hogy esetleg az onko-team nincs e más véleményen, de az onko-team azon a véleményen van, hogy tegyek a kezelőorvosom belátása szerint.  Szóval felejtsem el, és lépjek túl.

"Nem jó orvoshoz mentél, keressél másikat.”

Érintett rokonok és barátok olyan könnyendén ítélkeznek. Talán csak a sorstársaim érzik át igazán mennyire kiszolgáltatott ilyenkor az ember.  A saját életünkről van szó, nekünk kell dönteni, hogy kire bízzuk.  De mi alapján döntenénk, amikor az egészhez a legkevésbé sem értünk?  Nem vagyunk orvosok, nem jártunk 5 + X évet a SOTE-ra.  Annyit tehetünk, hogy veszünk egy nagy levegőt és bízunk abban, hogy jó kezekben vagyunk.

Nagyon sokat gondolkodom azon, hogy hol hibáztam, hibáztam e? Mit tudtam volna máshogy tenni, aminek kevésbé drasztikus a végkimenetele?  Elsőnek mindig a nőgyógyászomra gondolok.  Azóta viszont megtudtam, hogy sajnos nem egyedi eset az enyém.  Egyre több olyan történetet hallok, hogy fiatal nőnél a nőgyógyász egyszerűen nem feltételez méhnyak rákot így hosszasan félrekezeli.  Persze én is fordulhattam volna máshoz, de amikor egy embernek az orvosa azt mondja, hogy ne aggódjon, sokkal szívesebben nyugszik meg, és nem aggódik, minthogy elkezdjen addig szaladni orvosról orvosra, amíg valaki be nem bizonyítja az ellenkezőjét.

Utólag lehetünk okosak, de valószínűleg minden úgy történt, ahogyan tudott történni – máskülönben máshogyan történt volna.  Az életemet akkor már csak dr. U tudta megmenteni, így most ő az orvosom, nincs más választásom, minthogy neki higgyek, benne bízzak.  És különben is, ezer oka lehet arra, hogy ne tartsa indokoltnak a vizsgálatokat. 

Lehet, hogy tényleg biztos abban, hogy a daganatot maradéktalanul kiműtötte.  Lehet, hogy minden olyan szervemet kiműtött, amin daganat lehet, és egyszerűen a kismedencémben már nem maradt felület ahol a rák visszajöhetne.  De az is lehet, hogy mindent kiműtött, amit lehetett, és ha ennek ellenére visszajön a daganat, akkor azon már nem lehet segíteni.

Akárhogy is, én inkább nem aggódom,  és ha dr. U azt mondja, hogy nem kell vizsgálatokra járkálom, akkor találok valami jobb elfoglaltságot.  Elvégre nem tudhatjuk, hogy meddig vagyunk a földön, és a legjobb, amit tehetünk, hogy a nekünk kiosztott időt hasznosan és élvezetesen töltjük.