**Translation on the bottom of this post**
Van egy kedvenc helyem a kórházban, az újszülött osztály folyosóján van egy ablak, ami a Haller utca felé néz, és ha kicsit nyújtom a nyakam látom a 24-es villamost, a zebrát ahol a játszótérről hazafelé át szoktunk kelni és látom azokat a pepita épületeket is, melyek mögött már a mi utcánk húzódik.
Az ablakon kinézve arra a nyárra szoktam gondolni, amikor Biankával semmi más dolgunk nem volt mint, hogy délutánonként a Haller park lombos fái alatt hűsöljünk a hintán.
Ma 11 napja, hogy nem láttam a kislányomat. Látok róla fotót, videót és a férjem részletesen beszámol a kalandjairól, de nem érzem kis leheletét az arcomon, nem fogom puha meleg kezecskéjét, nem érzem haja illatát. Nem tudom, hogy fogok kibírni még egy hetet nélküle!
A műtét előtt már hosszú hónapokkal durva fájdalmaim voltak. Sokszor összegörnyedve sírtam a fürdőszobában. Ilyenkor bekukkantott hozzám azzal az aggódó okos kis fejével és megkérdezte: "Anya fáj?" Nem hazudtam neki: "Igen Kicsim, nagyon fáj anyának a pocija!" "Mekkelpuszilni" javasolta ilyenkor az általa leghatásosabbnak ismert gyógymódot. Valamicskét hatott is.
A műtét előtt többször megbeszéltem vele, hogy mi lesz. Tudom, hogy csak 2 és egynegyed éves, de szerintem attól még meg kell vele beszélni a dolgokat. Hogy Anya most bemegy a kórházba, ahol megjavítják a pociját, és nagyon sokáig ott lesz, de mire visszajön már nem fog neki fájni.
Férjem szerint nincs balhé. Időnként megbeszélik hol vagyok, néha ő maga jelenti be, hogy "Anyának gyógyítják a pociját", de ennyi. Nem hisztizik, nem zokog. Én úgy gondolom OKOS kislány és érti, hogy mi van!
Én is okos kislány vagyok és próbálok minél kevesebbet zokogni, hiszen nagyrészt miatta csinálom ezt az egészet. Hogy meggyógyuljak és minél tovább az anyukája lehessek.
****************************************************************************************************************************
I have a favourite place in the hospital; a window by the maternity unit, which overlooks Haller Street. If I stretch my neck a little I see the Tram #24, the zebra where we used to cross every day and also the colourful buildings, behind which our street lies.
Looking out the window I always think about that summer, when Bianka and I had nothing else to do in the afternoons than to play by the swings underneath the leafy trees of Haller Park.
It has now been 11 days today since I last saw my daughter. I see photos and videos of her, and my husband tells me descriptive tales of her adventures. But I don't feel her little breath on my face, I can't hold her soft little hands, I can't smell the scent of her hair. I don't know how I am going to survive another week without her!
I had strong pains long before the operation. I often cried through the nights in pain curled up on our bathroom floor. She would peek into the bathroom with a worried look on her face and ask me "Does it hurt, mom?" I did't lie to her. I said "Yes sweetie mommie's stomach really hurts!" "Yougottakissit" she would suggest to me the cure, which we have employed to heal all cuts, bruises and pains in the past. I must admit it did help a little.
I had several conversations with her before my operation about what is going to happen. I know she is just over two years old, but I still though it important to discuss things with her. If mom goes into hospital where the doctors heal her stomach, She will need to stay for a long time, but when she is back she won't be in so much pain.
According to my husband there is no drama. Sometimes they discuss where I am, and sometimes she herself says "Mom is getting her stomach healed" but that is it. She does not cry or whine. I think she is a SMART girl and knows what is going on!
I like to think I am a smart girl too, I try my best not to cry too much, because she is the main reason I am still fighting. So I can get better and be her mother for as long as I can.
