***Please see English translation on the bottom of this post***

Kezd elfogyni az energiám és a türelmem, pedig ha minden igaz a hét közepén hazamehetek, és az már csak néhány nap. Már csak ebből tudok erőt meríteni-de törékeny erőforrás ez!

Folyton rettegek, hogy valami közbejön és valamiért itt tartanak. Én viszont úgy érzem, hogy már egy napot nem bírok tovább itt! Rám tört valami fullasztó szorongás, például az evéssel kapcsolatban is. Belet érintő műtét lévén speciális diétára vagyok fogva és nagyon lelkiismeretesen külön főznek nekem. De ez egyrészt legtöbbször ehetetlen, másrészt meg amúgy is kb. 2-3 kanállal tudok enni bármiből mielőtt a gyomrom elkezdene vadul tiltakozni. Ilyenkor ott néz rám szemrehányóan a tányérból fölfelé egy hatalmas adag trutyi és mintha fenyegetve gőzölögne: "ha nem eszel meg nem mehetsz haza!" Egyik este rászántam magam és megettem. Még aznap este kihánytam az egészet és kétségbeesve zokogtam, hogy így örökre itt maradok!

A tömeg is zavar. 3 óra körül megjelennek a látogatók, mindenki felpakolva egy hadseregnyi étellel. Megtelik a folyosó, megtelnek a kórtermek. Keverednek az otthon illatai az olcsó parfümökkel, lassan fogy a levegő és elindul a morajlás. Az a fajta beszélgetés amikor a sok nap itt lét után már senki nem tud újat mondani a másiknak és jobb híján előkerül az időjárás meg, hogy mit főztem ebédre. A légszomj rátelepszik a mellkasomra, a céltalan fecsegés megtölti az agyamat és mintha agyon akarta nyomni minden értelmes gondolatot.

Megint hányingerem és sírógörcsöm van.

Nézem az órát. Fél hat sincs.Lesz valaha holnapután? Estefelé jönnek a démonok. A gondolatok és a kérdések, amire minden maradék energiámat összekavarva próbálok nem gondolkodni, vagy maximum szigorúan pozitív hozzáállással.

Mi történt velem? Tudtam volna valamit máshogy csinálni? Fel fogok épülni? És a kérdés amit a lelkembe kényszerített hatalmas életigenlő csinnadratta zaja mellett csak suttogva merek föltenni: nem fog a rák visszajönni? Létezik az, hogy kivágták és vége? És ha nem, kibírnám még egyszer?

*****************************************************************************************************

Hospital woes

Both my energy and patience are dwindling, even though if all goes well I can go home middle of the week, which means in just a few days. This is all that is giving me strength - and what a delicate source it is!

I'm frightened to death, that something will happen and they will keep me here. I feel that I can't stay here another day! A grippling fear has over come me, for example with regards to eating. Given I have had a bowel operation I am on a special diet and the staff conscientiously cook for me separately. But it's not only impossible to eat this on a regular basis, I simply can't eat more than 2-3 spoonfuls without my stomach lunging into full protest against it. The large plate of muck seems look up at me, steaming threateningly: "if you don't eat me you can't go home!" One evening I forced myself to eat the whole meal. I threw up everything that night and sobbed in despair: I'll stay here forever if this continues!

The crowd bothers me too. Visitors arrive around 3, everyone armed with platefuls of food. The corridors and hospital rooms fill up. Homely scents mix with cheap perfume, the fresh air slowly disappears and people start to make uncomfortable small talk. The type when they have been here for too long and nobody can say anything new to one another, so topics like the weather, and what they cooked for lunch, are more and more frequent. I start to feel short of breath as the pointless chit chat fills my mind, trying to suppress any intelligent thought I may have.

I want to throw up and cry again.

I watch the clock. It's not even half past six. Will the day after tomorrow ever come? The demons come at night. The thoughts and questions, when I've used up all my remaining energy trying not to think, or trying my best to be positive.

What has happened to me? Could I have done something differently? Will I recover? And the question which I only dare whisper above the clamorous love-for-life campaign I am continuously surrounded by: Will the cancer return? Is it possible, that they cut it out and it's gone forever? And if not, would I survive it again?