Az igazságtalan dolog a gyógyulásban az, hogy az ember mindig csak azt veszi észre, ami még fáj, ami már nem fáj, az fel sem tűnik.
Én például most nagyon szenvedek attól, ahogy a belső sebeim húzódnak, sajognak, fájnak. Sehogy sem jó! Se ülni, se állni, főleg nem ülni, úgy érzem, egyre jobban fáj, és egyre kevésbé tudok BÁRMIT is csinálni a fájdalomtól. Amit persze nem veszek észre az, hogy a hasamon a seb már egyáltalán nem fáj, sőt, igazándiból a hasam sem fáj már. Ma reggel a második vajas kalácsnál tűnt fel (a férjemnek), hogy egyre jobb az étvágyam. Mivel egyre jobb az étvágyam, egyre több az energiám, egyre több mindent tudok csinálni - már nem csak fekszem egész nap – így nyilván a fájó sajogó húzódó belső sebeim is egyre több mindenben tudnak korlátozni.
Az sem feltétlenül igazságos, hogy bár napról napra egyre többet tudok csinálni, napról napra egyre többet AKAROK csinálni, így egy konstans tehetetlenség érzetem van, amitől valamelyik nap olyan depressziós voltam, hogy képtelen voltam rávenni magam arra, hogy elmenjek a pszichológushoz.
Szóval nehéz ügy a gyógyulás. A jó hír viszont az, hogy itthon zajlik az élet; lassan itt a karácsony, ajándéklistákat kell kipipálni, vacsoramenüket kell megtervezni és bár én nagyon sok minden alól felmentettem magam idénre, azért mindig történik valami. Tartalmasak a napok és ez kell a lelkemnek. Jól telik az idő és szerintem ez a legfontosabb eleme a gyógyulásnak. Az idő. Egyszer csak azt fogom észrevenni, hogy már napok óta nem fáj semmi és nem is fogom tudni megmondani, hogy mindez mikor történt.
