Azért sírok, mert nincs jobb ötletem. Tudom, hogy egyszer majd minden rendben lesz, és erre kell gondolni, de most úgy érzem, hogy semmi sincs rendben. Egyáltalán nincs rendben. Érzem, hogy szétszedtek belülről és máshogy varrtak vissza, és akármennyire hiszem, hogy fel voltam rá készülve és ki vagyok vele egyezve, valami ordít belülről, hogy ez így nem természetes! Sokszor feszül a hólyagom, annyira, hogy más vágyam sincs, mint elmenni pisilni, aztán rémülten jövök rá, hogy nincs is hólyagom, és soha többé nem fogok „elmenni pisilni”.
Ráadásul fáj. Egész nap fáj. Minden nap. Akármilyen pirulát veszek be, akármilyen pozíciót veszek fel, kínoz a fájdalom. Elég volt. Elfáradtam. Február óta folyamatosan fáj valami és nem tudok már jópofát vágni hozzá.
Este szoktam összeomlani, amikor kegyelemdöfésként beadom magamnak a vérhígító szurit (trombózis ellen). Csak szépen csendben, hogy a kicsi meg ne hallja, zokogok a WC-ben. Nézem azt a csont sovány, leharcolt, kínlódástól eltorzult fejű nőt a tükörben és ismét csak azt kérdezgetem: „Mi történt velem?”
A csatát ugyan megnyertem, hiszen a daganatot kiszedték, a szövettanaim mind negatívak és úgy tűnik a műtétet is egész jól túléltem, de nem érzem azt a diadalittas győzelmet, mint amire számítottam. Inkább mintha ott ülnék összeroskadva a csatatéren, kezem görcsbe szorulva a kardomon, hajam, ruhám eláztatva ellenséges vérrel, körülöttem a halottaim és ordítok a rémülettől. Lehet, hogy nyertem, de szörnyű volt a küzdelem és nagy árat fizettem érte.
Talán, lesz még egy életem
Talán, még újra kezdhetem
Talán, még egyszer szép leszek
S, hogy minden éjjel sírok arról nem tehetek
