Bő két hét kórházban tartózkodás után eljött az a nap, amikor végre haza mehetek! Olyan türelmetlen voltam már, hogy elsírtam magam, amikor megtudtam, hogy meg kell várnom az orvosomat, aki csak délután kettőre fog bejönni. Valahogy aztán csak eljött a 2 óra, és nem is kellett az orvosra sokat várni. Azt mondta, hogy nagyon hamar épültem föl arra a szintre, hogy elhagyhassam a kórházat, hogy sokaknak sokkal több idő kell hozzá. De hát én siettem, nagyon siettem haza. Olyan elszántan siettem haza, hogy ha turbó ütemben kell meggyógyulni hozzá, akkor turbó ütemben gyógyulok.
Édesapám jött értem egyedül, a férjemnek vizsgája volt, a kislányom pedig otthon aludt anyukámmal. Egy kis várakozás még egy recept miatt, de fél négy körül indulhattunk is haza! Kicsit kábultan léptem be a lakásba, minden olyan furcsán hatott, mintha nem lennék benne biztos, hogy megismernek még a dolgok. Észre sem vettem a kanapén alvó Biankámat, amíg el nem kezdett ébredezni.
Aztán egyszer csak ott volt, és úgy csodálkoztam rá, mint aki életében először látja. Pici volt, kecses, gyönyörű és ragyogott, mint egy angyal. Hű – gondoltam – ez az én kislányom! Óvatosan letérdeltem mellé és megpuszilgattam az arcocskáját. „Szia Manó! Anya hazajött!” Súgtam neki. Lassan nyitogatta a szemecskéit, rám nézett, majd mintha csak álmodna engem rám mosolygott, megsimogatta az arcomat és visszaaludt. Amikor végre magához tért rögtön szikra pattant a kis agyában. „Anya pocija?” Kérdezte, és felemelte a pólómat. „Ajaj” mondta a hatalmas seb láttán, de megbeszéltük, hogy ott vették ki anya pocijából azt, ami fájt, és ez már csak egy seb. Ő is megmutatta nekem a sebet a lábán, mindent megpuszilgattunk majd szinte megkönnyebbülten bújt a mellkasomra, és nagyon sokáig dorombolt az ölemben.
Rögtön éreztem, ahogyan oldódom. Ahogy a szívemben lelassul az az elszántan türelmetlen, erőltetett zakatolás, és átveszik a helyét hatalmas öblös dobbanások tele szeretettel. Végre otthon vagyok!
