„Recidivára nagyfokban suspect 43x40x40mm átmérőjű terime”
Nem tudom mire számítottam. Azt éreztem, tudtam, hogy van ott valami, mégis meghasadt a föld alattam, amikor megláttam az eredményt, és zuhanni kezdtem. Valaki adjon nekem valamit, amibe kapaszkodhatok! Valaki mondjon valami értelmeset, amiben reménykedhetek még, mert ezt már nem bírom optimizmussal! Mi okom van bízni, ha már a CT-re is ezt írják? A kétségbeesés kezdett bezáródni körülöttem, mint a kórház falai. Sosem szabadulok innen?
Dr. U azt javasolta, hogy csináljunk egy ultrahang által vezérelt biopsziát. Másnap reggel az ambulancián keressem meg XY doktornőt, várni fog. Persze az ambulancia nem így működik. Ha nincs beutaló nem vehetnek fel, ha nem vettek fel nem tudnak megvizsgálni, akkor sem, ha tudnak rólam és a doktornő már vár. Beutalót itt nem adnak, menjek a nőgyógyászatra. A nőgyógyászaton pedig hiába hordoztam Dr. U nevét körbe, mint a véres kardot, ismeretlenül nem adnak beutalót. Osztályról osztályra küldözgettek, én meg a könnyeimen keresztül mintha víz alatt úsznék bolyongtam a folyosókon. Zárt ajtók, ne kopogjanak, ne kérdezzenek, magának nem vagyunk itt.
Végül egy nagyon goromba, fiatal doktornő írt nekem beutalót, de előtte még az összes szakmai és személyes frusztrációját a fejemhez vágta. Nem hatott meg, mintha nem is hallanám. Csak álltam ott és néztem, ahogy mozog a szája, ahogy dühösen csapkod, eltöri a tolla hegyét, majd idegesen hozzám vágja a kis cetlit.
Vissza a betegfelvételre, újra kivártam a soromat és végre, két órával a megbeszélt időpont után, bejutottam az ultrahangozóba.
„Nem kell rögtön a legrosszabbra gondolni.” Mondta XY doktornő miközben a kis képernyőt nézegette. „Ez könnyen lehet hegesedés is, ekkora műtött felületen nagyon el tud burjánzani. Nemrég egy kis hölgynek ugyanígy vérömlenyt szúrtunk.” Úgy hatottak a szavai, mint lehorzsolt térd után egy édesanya ölelése. Ejnye, ejnye, az a csúnya CT! Nem lenne szabad ilyeneket mondania. Na, ne sírjál, minden rendben van.
Jövő héten megcsinálja a biopsziát. Egészen hátul van a daganat a kismedencémben, de olyan vékony vagyok, hogy elölről el tudja érni. Nem köntörfalazott, fájni fog. Nagyon. Próbáljak meg diétázni és valami szélhajtót szedni, hogy könnyebben eltalálják.
Azt hiszem, fel vagyok rá készülve. Ha fájni fog, hát fájjon csak. Már majd másfél éve mindig fáj valami, ezen ne múljék. De arra vajon fel vagyok készülve, hogy megtudjam az eredményt? Addig, amíg bármi okom van bízni, el tudom hinni, hogy minden rendben lesz, hogy minden rendben van. De mi lesz utána, ha esetleg az derül ki, hogy tényleg kiújulás? Nem is bánom, hogy csak hetekkel később lesz kész a szövettan. Most még beveszem a fájdalomcsillapítókat, és mint ha mi sem lenne természetesebb, élem az életemet.
