Négykézláb puccsitok a vizsgálóágyon.  A doktornő folyamatosan exkuzálja magát a megalázó pozíció miatt, de én inkább amiatt az 5cm hosszú tű miatt aggódom, amit a gátamon keresztül belém készülnek szúrni.

Fáj, természetesen fáj, de az egész csak pár másodpercig tart.  Pár másodpercig bármit ki lehet bírni.  Nekem viszont egész nap fáj.  Egész nap, minden nap és nem kicsit. A daganat, vagy bármi, ami ott van, valami idegpályát nyomhat, és ezért elviselhetetlen fájdalmaim vannak.  A háziorvos által felírt gyógyszerek már nem segítenek, így jutottam el a fájdalom ambulanciára.

„Ugye tisztában van a betegségével?” Kérdezi a doktornő.  Kicsit bután nézek rá.

„Hát, még nem biztos, hogy rák, még lehet bármi…” mondom.  Erre olyan arccal néz rám, mintha csak azt mondaná: oh te naivé, téveszmés kislány!

„Azt mondják, hogy valószínűleg hegesedés…” dadogom az eddig használt mantrámat.  A doktornő nagyot sóhajt.

„Én csak nem akarom, hogy nagyon bele élje magát aztán meg csalódjon.” Mondja.  Jönnek a könnyek.  „Jaj kicsim.” Simogatja a fejemet. „Készüljünk fel a legrosszabbra, aztán ha nem az, akkor örülünk.”

„Nem az…” Suttogom. 

Fél órát sírok a kanapén, közben hoznak nekem vizet, kapok fájdalomcsillapítót, és mivel dél van össze dobnak nekem egy ebédet, ropiból, tegnapi konferenciáról maradt pogácsából és valakinek van egy almájából.  Olyan kedvesek, hogy szinte meghatottságomban sírok már.

Később a doktornő vért vesz tőlem.  „Nagyon vérszegény, drágám.”  Csóválja a fejét és nézi a kórlapot.

„Igen, mondjuk két hete eléggé erős hüvelyi vérzésem van.” Vallom be.  Erre megint azzal a sajnálattal teli arccal néz rám.

„Hát az nem jó jel…  De valahol ezt a kis lelke mélyén maga is tudja, ugye?”  Bólogatok.

Megszédülve tántorogtam ki az irodájából, receptjeimbe kapaszkodva, és amikor másnap megjött a biopszia eredménye, már meg sem voltam lepődve.

A daganat rákos.  Visszajött.  Rákos vagyok.

Úgy sírok, mintha amíg tiltakozom ellene, amíg nem fogadom el, addig lenne rá esély, hogy nem is igaz.  Aztán lassan elfolyik alattam a padló, összecsukódik a lobbyban a lépcső, elszállnak a padok a rajtuk ülő emberekkel, a falak is elpárolognak.  Nem marad semmi.  Már sírni sem tudok.

Egyszerűen nem értem.  A múltkorit megértettem, tanultam belőle, változtam, de ez valahogy nem áll össze.  Semmi bajom, az életem 3 év dráma után végre úgy tűnik, hogy sínen van és robogok az általános jóság felé.  Most meg ez.

És már azt sem tudom, miben bízzak.  Kétszer is kivágták, utoljára jó bő kanállal, és visszajött.  A sugárkezelés meg sem kottyant neki, miért működne a Kemo?  Jártam Pránanadizni, ettem a Culevitet, mit csináljak most?  Pedig valamit kell találnom, amiben hiszek, mert anélkül nem fog menni.

Félreértés ne essék, nem halványultak a harci festékek az arcomon, kész vagyok megküzdeni vele és nem félek tőle, csak éppen a fegyveremet nem találom valahogy.  De megkeresem.  És jaj Neki, ha megtalálom!